Engem nem tudtak eloltani [antikvár]

„nem fog a magyar szó lábujjhegyen járni, bár jó volna kissé megbabitsmihályni" Ady az ifjú szivekben remélte továbbélését, az utókor neki kedves, számára öröklétet biztosító befogadói magatartását, Babitstól sok keresgélés után is alig-alig található saját utóéletére vonatkozó utalás. Adyt elfogadta, s maga elé-mellé állította harcostársul, vállalta elődként és egyben utódként. A kortársakról alkotott vélekedése azonban jelzi poétái magányát: „Egyenes úton mentem én — / ti kitértetek jobbra-balra. // Ti szavakra figyeltetek, / én csak a dalra, csak a dalra." S tőle tudjuk: „a dal szüli énekesét". Vagyis, a versíráskor is önmagára figyelt, amint erről ugyancsak maga vallott: „Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam. // Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, / Én maradok: magam számára börtön, / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa." Ennek ellenére tanítványai-követői, Komjáthy Aladár, Szabó Lőrinc, egy ideig Németh László, Illyés Gyula mellett számos barátja-híve akadt a Nyugat fiatalabb nemzedékeiből, az Ujholdasok köréből, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Lator László, a róla később jelentős monográfiát is író Rába György. Tanárként, íróként, szerkesztőként, irodalomtörténész-kritikusként, a század majd egész első felének irodalomszervezőjeként egyaránt meghatározó szerepet játszott kiváló magyar literátorok, alkotóművészek, gondolkodók életében. S mert, amint Márai írta róla is szólva: „A betű magatartás is", Babits emberi minősége — bár gyakran érték, többnyire alapta- l' ; i '