"Erdélyi tüske az ős magyar testben" [antikvár]

IN MEMÓRIÁM BARTIS FERENC1956. július 4. - 2006. június 9.Hosszan tartó súlyos életterhét méltósággal cipelve Bartis Ferenc immár megtért őseihez, barátaihoz, szeretett övéihez az erdélyi tündérkertbe, a gyergyószárhegyi havasok világába. Ilyenkor minden szó, minden gondolat értelmetlenné válik, mert mit is lehet ínü azt, hogy nincs többé. De hiszen ez nem igaz! Ha ezt a tényt elfogadnánk, akkor hét évtizedes szenvedése válna értelmetlenné. Ám mégis elment, itt hagyva maga után egy betöltetlen űrt, amelyet az idő múlása sem fog enyhíteni. Hisz Bartis Ferenc nem csak" író volt, költő, az Összmagyar Testület alapító-elnöke, ő maga volt a BARTIS FERENC. A Vas utca 19-es számú ház első emeleti szerény kis szobája, amelyben felbecsülhetetlen értékként sorakozott az összmag-yarság sok ezer éves kincse, a magyarság megmaradásának záloga, most árván kong az ürességtől. Küszöbét, melyet naponta sok-sok segítségre, jó szóra, tanácsra váró barát, ismerős, rokon, néha irigye is koptatta, vajon ki fogja átlépni a jövőben. Múzeumhoz hasonlító szobája falai telis-tele relikviákkal: egy Kós Károly metszet, számtalan gyerekrajz; Rékától, a hajnalcsillag fényét elhozó imádott unokájától, MUántól, a nagypapa helyett komolykodó legiQabb Bartistól -valakinek illik komolynak is lenni, ha már a Tati mindig mindenből tréfát űz -, s itt vannak a csodálatos szárhegyi emlékek, a soha el nem múló szeretetet sugárzó Szülei képe, a halhatatlan kedves: a rövid ideig együtt lehető családi fényképről mosolyognak ránk: egy szőke asszony, dundi kisfiú - aki azóta már maga is rég felnőtt, két nagyszerű gyermek édesapja, s az ifjonti írói szárnypróbálgatásai után hamarosan ő is magasra szárnyalt -, és a KÖLTŐ, aki huncut szemeivel itt is úgy pisolyog ránk, mintha nem is tizenkilenc csontját törve szabadult volna az embertelen pribékek karmai közül. Ez a határtalan életszeretete segítette őt az évtizedek során számtalanszor a halál torkából kimenekülni. Hiszen még gyermek volt, amikor félholtra verték a tömlöcben, s csak azért dobták ki a hóhérinasok, mert azt gondolták, a holnapot sem éli meg. S később is, mikor a rá mért csapásoktól holtan kellett volna összerogynia, ő tréfát űzött újra és újra a halállal, s a havasi medve konokságával kiáltotta világgá: ÉS MÉGIS ÉLÜNK! Élni akart, az utolsó pillanatig, s amikor már szinte