Esti beszélgetés [antikvár]

1941. szeptember 25. Mintegy húsz esztendő cikktömegéből szedegettem össze ezt a kötetnyi írást. Sokat írtam, jót is, rosszat is. A nyomor idején gyakran írtam kényszerből, megrendelésre, pénzért. írtam lelki szükségből, írtam, hogy valamit tisztázzák akár a magam, akár a mások számára. De sohasem írtam olyat, ha szükségből, megrendelésre írtam is, ami a meggyőződésemmel ellenkezett. Mindig habozás nélkül, magától értetődő természetességgel vetettem kockára kenyeremet, ha olyasmit kívánták tőlem, amivel nem értettem egyet. Tévedtem, hibáztam gyakran, felületesen gondolkoztam, megtévesztettek események és emberek, tudásomnak is híjja lehetett, azonban nem hazudtam. Ezért nehéz volt most lemondanom sok olyan cikkről is, ami nem állja meg a helyét az idő távlatából nézve, nehéz volt, mert őszinteséget éreztem bennük s szerettem őket. A tévedéseimet is szeretem: őszintén, bátran, hazugság nélkül tévedtem. De sok olyan írásról is le kellett mondanom, amely helyesen fogta meg a gondolatot s jól is fejezte ki. Sőt egy-egy részt ki kellett hagynom az itt olvasható cikkekből is. Valaha, nem is olyan régen, mindent kimondhattam, ami fájt, ami izgatott, ami betűbe kívánkozott. - Ma azonban el kell hallgatnom sok olyasmit, amiről valamikor bátran s hangosan szóltam, vállalva a következményeket s az igazoló időt. A következmények s az idő igazolása nem maradtak el. Ma azonban még arról is hallgatnom kell, amit szemmel látunk, füllel hallunk, kézzel tapintunk. Olyan korban élünk, amikor az ember egyszerre szomjazza az igazságot, de görcsökben hánykolódik tőle; irtózik a hazugságtól, de mohón issza. Nagyobb érdekek, nagyobb erők működnek ma az igazságnál.