Ezredvég 2012. július-augusztus [antikvár]

NEMES LÁSZLÓ Pénz! Pénz! Pénz! Nem jó az öregség, szoktam morrdogatni, amikor húsz perces séta után, botomra - apám hajdani, talán a múlt század húszas éveiben vett „sétapálcájára" - támaszkodva is elfáradok, amikor nem jut eszembe egy volt iskolatársamnak, egy afrikai, vagy akár csak valamelyik dunántúli városnak a neve, de ugyanakkor nagyszerű, ha arra gondolok, hogy kilencvenkettedik évemben mégis amiyi emlék él és kavarog bennem: emberek, tájak, beteljesült vagj akár csak meghiúsult álmok, vágyak emlékei. De ami mindig, még ma is elegedetté, mondhatnám boldoggá tesz, az a tény, hogy hosszú életemben soha nem a pénz, a tárgyak és azok értéke volt nekem a legfontosabb, és ami még boldogítóbb: a szüleim, a családom, a hozzátartozóim számára sem. Még hétéves sem voltam, első elemista, amikor a régi pénz, a korona háború utáni veszedelmes inflációja után, 1927 januárjában Bethlen István kormánya bevezette az új magyar pénzt: a pengőt. Azokban a napokban látogattam meg valamelyik délután a beteg nagynénimet. Mi a Rákóczi úton, nagynénémék a Blaha Lujza térről nyíló Rökk Szilárd utca elején, tőlünk alig négysaroknyira laktak. Szüleim engem mindig önállóságra igj^eíceztek nevelni (meg hát az akkori forgalom meg se közelítette a mait), és jó tanácsokkal ellátva, egyedül engedtek el a rokonokhoz. Amikor tőlük hazafelé indultam, nagybátyám ünnepélyesen két vadonatúj, ezüstösen csillogó egypengőst nyomott a kezembe. Tudtam hogy sokat ér - pénzben a családunk soha nem bővelkedett. De amikor a Blaha Lujza téren, a József körút sarkán megpillantottam álmaim álmát, egy autótaxit, nem tudtam ellenállni a kísértésnek es intettem a sofőrnek. - Bácsi kérem - mondtam és mutattam is neki -, két pengőm van. Vigyen haza de addig autózzunk vagy akár tízszer is, míg végül megállt a Rákóczi úti ház előtt. Szüleimnek boldogan mondtam el nagy élményemet. Nem kaptam ki, nem pofoztak meg. Soha nem ütöttek meg. De azt azért biztosan tudom, hogy ezért az eltékozolt két pengőért, aminek annyi fontosabb helye lett volna a családunkban is, nem dicsértek meg. Apám soha nem nyaralt. Orvos volt, méghozzá, ma is tudom, meggyőződésem, hogy kitűnő, lelkiismeretes orvos. A betegei, többségükben szegeny „kisemberek", szerették, tisztelték, ragaszkodtak hozzá, de csak úgynevezett magánpraxisa volt, rendelője a lakásán, kórházi, állami, tehát fix fizetésű állást abban a két világháború közötti, ma némelyek által oly nagyra tartott horthysta világban, az akkori politika, és annak később parlamentben is megszavazott, kirekesztő törvényei miatt nem kaphatott. Jövedelméből nagy, elegáns külföldi vagy akár magyarországi családi nyaralásokra nem futotta, ő maga pedig hosszabb időre azokat a többnyire nem is kórházban vagy drága szanatóriumban, csak otthonukban fekvő betegeit amúgy sem hagyhatta magukra. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy a legnagyobb nyári hősegben anyám meg én néhány hetet mégis valamelyik, viszonylag olcsóbb nyaralóhelyen töltsünk el. Az akkori Jugoszláviához tartozó Szabadkán éltek rokonaink; anyám meg én I