Fej vagy írás [antikvár]

Utószó Az egész egy fényképpel kezdődött. Székely Aladár Ady-portréja 2003. novemberében került a kezembe. Az író egy bőrfotelben ül, első ránézésre semmi különös, mégis sugárzik a képből valami megfoghatatlan. Elhatároztam, hogy lefotózom a kortárs magyar irodalom meghatározó alakjait másfél év alatt száz írót kerestem fel, közülük kilencvenhatot sikerült lefényképeznem, s végül kilencvenketten kerültek a könyvbe. Gyakran már az első találkozás alkalmával elkészült a fotó is, számomra azonban, azok a képek kedvesek, melyek többszöri találkozás után születtek. Volt,a kivel csak pár percet tölthettem, volt akivel egy napot; ez az időtartam talán a képeken is tetten érhető, még ha nem is tekintendők meghatározónak az elkészült fotók szempontjából. [...] Miután a képek elkészültek, mindenkitől azt kértem, hogy írjon vagy adjon egy olyan szövegrészt a képe mellé, melyet önmagára jellemzőnek vagy ide illőnek gondol. Akár harmóniában van egymással, akár nem, a kép is és a szöveg is megmutat valakit. Hogy épp erősítik vagy gyengíti vagy ellenpontozzák egymást mindenki maga döntheti el miután átlapozta a könyvet.