Félúton ÉG és FÖLD között [antikvár]

ELŐSZÓ Az erdélyiség irodalmi beszédmódjában az elmúlt száz esztendő lírai törekvéseit illetően több olyan egymásnak ellentmondó nézőpontot is egyértelműen megkülönböztethetünk, amelynek alapján napjaink költészete elhatárolhatóvá válik a korábbi évtizedek poétikai útkeresésétől. Hiszen a transzilvanista hagyománynak, a „szükségből erényt" formáló esztétikai attitűd érvényességének a megkérdőjelezésére közvetlenül a második világháború utáni időszakban is számos példát találhatunk, másrészt viszont a kortárs líra jellemző tendenciái között fokozottan tetten érhető a 70-es, 80-as évek alkotói gesztusainak felülíródása is. S bár napjaink irodalomértelmezése többnyire jogosan szembesül azzal az igénnyel, hogy a művészi alkotás esztétikai-poé-tikai identitását szigorúan elválassza a szerzői szándék vagy az életrajzi vonatkozások öncélú vizsgálatától, az talán mégsem tagadható, hogy a mindenkori társadalmi valóság, akár a szöveghagyomány részeként, legalább olyan szereppel bírhat egy irodalmi mű külső utalásainak kikristályosodásában és érvényesítésében, mint az alkotói vagy a különböző olvasói érdekek és elvárások, amelyek létrehozzák és fenntartják azt. Könyvemben - jórészt szubjektív szempontok szerint kiválasztott szerzői életművek alapján - a második világháború utáni erdélyi költészet vizsgálatát tűztem ki célként: azoknak a fő motívumoknak a feltérképezését és leírását, amelyek a transzilvanizmus eszmetörténeti horizontjától a kommunista diktatúra 50-es, 60-as, majd 70-es, 80-as évekbeli poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. Az elmúlt bő fél évszázad költészetéből, a nemzetkép és identitás különböző megjelenítési formáin vagy a történelmi tapasztalattal és az irodalmi hagyománnyal folytatott párbeszéd sajátosságain túl, fontosnak tartottam a transzcendenciaélmény esztétikaipoétikai jellemzőinek, a hit és kétely alakzatainak bemutatását is, hiszen ez a kérdéskör - néhány szerencsés kivételt leszámítva - sem a rendszerváltás előtti, sem pedig a kortárs szakirodalomban nem jelenik meg hangsúlyosan. Elemzéseim során Kányádi Sándor, Lászlófíy Aladár, SzUágyi Domokos, Farkas Árpád és Király László lírai munkássága mellett BaUa Zsófia, Szőcs Géza és Kovács András Ferenc, illetve a rendszerváltás utáni fiatalabb alkotónemzedék képviselői közül Demény Péter és Lövétei Lázár László verseinek