Filológiai Közlöny 1960/1-4. [antikvár]

„Dús Pannónia" A tájszépség renaissance-kori felfedezéséhez Magyarországon KARDOS TIBOR I. Magyarországon először a renaissance idején fedezik fel a tájszépséget és eközben a Dunántúlét is. Ekkor írják le földrajzát, és ábrázolják természeti sajátságait, ekkor fogják föl szépségét tudatosan úgy, hogy mindennek írott nyoma marad versben és prózában, főleg latinul, de végtére magyarul is. A nagy felfogásbeli változás annak a felfedezésével is együtt jár, hogy a Dunántúl egykor a római birodalom része volt, Pannóniának nevezték, s még mindig őrzi e kor emlékeit. Mindevvel egy időben, s mintegy előfeltételként meglátják az antik római írók leggyengédebb lapjain a klasszikus itáliai tájat: Vergilius Georgicofi-jának és Eclogái-nah tájait, a földművelők, pásztorok és nyájak, a horatiusi mély erdők, felbuzgó hűvös források vidékeit. Ezt az olasz polgár-hnmanisták, az új korszak hirdetői és szakemberei annál nagyobb hévvel hirdetik, mert hiszen ez a klasszikus táj nem halt ki, szinte változatlanul él tovább a tengermelléki tájakon, Itáliában, Dalmáciában. Antik múltnak, klasszikus és modern tájnak, természetnek és embernek fölfedezése szorosan összefüggenek. Olyan jelenségek, melyek egymást erősítik, s valamennyi az európai történelem új korszakára, a renaissance-ra vall. A természetet tudományosan, de esztétikailag is a renaissance olasz polgársága látta meg. A gazdagodás érdekei vezették, és ez néha közvetlenül kifejezésre is jutott utazóinak, kereskedőinek szavaiban, máskor azonban elhomályosult a látszólag függetlenül kutató szellem és a szépség-vágy mögött. Azonban bizonyos, hogy a polgárság egy új társadalmi osztály frisseségével fogta fel az embert körülvevő fizikai világot, jelentsen az számára életet és gazdagodás! lehetőséget mint áru, vagy a kereskedés más előfeltétele, mint vidékeknek, utaknak, embereknek ismerete stb. Igy nyúlik vissza a renaissance-ba az ásványok, növények, állatok, klíma, természeti alakulatok, utak, emberek és népek, társadalmi szokások kutatásának kezdetei. Fölismerték a nagy tényt, hogy az ember nemcsak mint afféle mikrokozmosz, hanem reálisan is szorosan beletartozik természeti környezetébe, hogy vannak természeti törvények s ezek most már érvényesek az emberre is, mint aki része a természetnek. Evvel aztán teljesen párhuzamos, hogy a renaissance művészei a maga reális valóságában ábrázolják az embert, hogy háttérül képeiken odahelyezik a természeti tájakat, erdőket, hatalmas távlatú széles vidékeket, hegyeket és völgyeket, tengeri kikötőket, mint ezt Luca Signoreili, Mantegna, Ghirlandaio, Leonardo és mások művészetében látjuk.^ ^ A táj felfedezéséről a renaissance-ban mindenki előtt és példaadóan J. Biirckhardt írt alapvető művében : Die Kultur der Renaissance in Italien. Durchgearbeitet von L. Geiger. Leipzig, 1901. Bd. 11. 15-25. — W. Waetzold: Das klassische Land, Leipzig, 1927. 26-30, 56—67. Újabban nagyszerű gyűjteményt állított egybe a renaissance-festők tájképi háttereiből Hanna Kiel-Dario Neri: Paesaggi inattesi nella pittura dcl Rinascimento (con pre- 1 Filológiai Közlöny 1