"...fonjunk rózsafüzért szép Üdvözletébül!" [antikvár]

A katolikus felekezet imádságirodalma a magyar irodalom szerves részét alkotó, a művelődés-és kultúrtörténetben jelentős szerepet betöltő, de kevéssé kutatott terület. Az értekezés célkitűzése, hogy a XVI. századra kialakult és azóta is élő rózsafüzér-imádság irodalmi megjelenését kövesse végig az 1880-as évektől napjainkig. A dolgozat igyekszik feltárni a hagyományosnak mondott rózsafüzér szakrális műfaja, az imádság kötött szerkezetét megbontó szövegek, a ponyvák, a vallásos irodalom, az irodalmi parafrázisok és a vallásgyakorlásba visszakerült textusok kapcsolatát is. A rózsafüzér egyénileg és közösségben is végezhető ájtatosság, melynek több évszázados története, használata, funkciója, a hagyományos szerkezetben visszatükröződő sajátosságai elválaszthatatlanok a Katolikus Egyháznak és híveinek imagyakorlatától. A bibliai eredetű imádságok (Miatyánk, Üdvözlégy) keretébe foglalt sajátos elmélkedés Jézus Krisztus életének, szenvedésének, feltámadásának titkait evangéliumi részletekkel idézi meg röviden, rendszerint egy mondat erejéig. Az imádságtípus hagyományos formája több évszázad alatt alakult ki, a XII. századtól megélénkülő Mária-tisztelet az áhítatforma terjedéséhez jelentősen hozzájárult. Szokássá válását, egyéni majd közösségi használatát szerzetesrendek ösztönözték, egyházi ajánlások támogatták, hiszen az imádság nem csak a katolikus hívők Mária előtti hódolatát közvetítette, hanem a tisztelet mindenkori helyes irányát is megmutatta. Az üdvtörténet nagy eseményeit, a megváltás műveit történeti, sőt kozmikus-eszkatologikus távlatba helyezve irányította a figyelmet Krisztusra, s a hittételek emlékezetbe rögzítésével szívbéli bűnbánatra, állandó megtérésre szólított föl. A rózsafüzér-imádság lényegi elemeit jelentő evangéliumi titkoknak a teljesebb megértéséhez és átéléséhez már az első időktől kezdve elmélkedéseket, időszerű kívánságokat, fohászokat, könyörgő szavakat is kapcsoltak. Ezekkel a bővítésekkel a rögzített, kötött formát bontották meg, s az alapimádságnak számos variációját hozták létre. Idővel számos speciális szentolvasó is született, s egy-egy közösség igénye szerinti változatok is létrejöttek. Ezekben az új struktúrákban az alapimádság kötöttségei rendszerint megőrződtek, de az újító törekvések eredményeként ezekhez újabb és újabb tartalmak járultak. A XIX. század második felétől felvirágzó rózsafüzéres társulati élet kialakította az Egyház által szabályozott, de a helyi sajátosságokhoz alkalmazkodó szervezeti kereteket is, melyek sok helyütt különösen gazdag és változatos rózsafüzéres szövegek, énekekkel, elmélkedésekkel megszerkesztett szövegművek bölcsői lettek. Az így keletkezett, ájtatossági célokat szolgáló használati textusok a hagyományosnak mondott rózsafüzér különleges változatai, példázzák, hogy az imádság a közösség igényének megfelelően mind a mai napig meg tud újulni. Az Egyház által sokféle módon népszerűsített rózsafüzér-imádság koronként változó tekintélyű műfajként kínált mintát és előképet a vallásos irodalomnak is. Az ájtatossági irodalomban a rózsafüzér kiemelt értékű, szakrális szövegére való rájátszás az 1880-as évektől kezdve a tradícióra utalásnak, az értékőrzésnek és értékteremtésnek a lehetőségét is jelentette, de szolgálta a Mária-tisztelet ápolását és az olvasótábor közössége azonosságának, összetartozásának megteremtését is. Az imádsággal intertextuális kapcsolatokat fölmutató, az Egyház hitelveit és a hagyományokat hűségesen tükröző, egymásnak mintául és mértékül szolgáló versek a vallásos-katolikus olvasóknak a közösséghez tartozás megerősítő lehetőségét is kínálták. Ezek a szövegek a rózsafüzér-imádság részleges vagy teljes, tartalmi vagy szó szerinti parafrázisai, melyek lehetőséget kínáltak a keresztény tanításnak és a korhoz szóló üzenetnek a megfogalmazásához is. XX. századi költészetünk története során is számtalan, magas esztétikai értéket képviselő mű létrejöttében jelentett forrást és ihletet a rózsafüzér-imádság. Míg azonban a szentolvasó egyházi imádsága a hit elmélyítését szolgáló, sajátos elmélkedés eszköze, az ájtatossági irodalom léleknemesítő versei közül néhány a hitgyakorlás részévé is vált, addig a szépirodalom szöveghalmazát gazdagító, egyéni hangvételű írások ilyen szerepet nem töltöttek be, jóllehet sokak számára a megtérésre és a keresztényibb életre fölszólító sürgetésként is hatottak. A műfajtörténeti áttekintés azt is bizonyítja, hogy a modern irodalomban a szakrális téma, műfaj, hangnem, forma lehetőséget kínál a profanizálásra, nyelvi játékra – legszélsőségesebb esetben az ironikus-gúnyos imitációra. Az új textusban így már nyoma sincs a vallásos gondolatnak, sőt alapvetően más értelmezést kap az eredeti szöveg is. Tehát a korábban normaként működő szakrális szöveghez való kötődést inkább az eltérés és deformálás módozatai váltják föl. Az értekezésben a szövegeket elsősorban a hagyományos rozáriummal való tartalmi, szerkezeti, motivikus, műfaji kapcsolat alapján értelmeztem. Megkíséreltem annak a bemutatását, hogy az egyházi műfaj, a szakrális szöveg miként lehet számos módon mintaadó a XX-XXI. századi magyar irodalomban is.