Gárdonyi/Ady/Prohászka [antikvár]

Ezek a tanulmányok néhány szerény adalékkal szeretnének hozzájárulni a magyar irodalom utolsó lezárt korszakának irodalomtörténeti alapvetéséhez. Három emberi és írói egyéniség vizsgálatában, a millenniumtól Trianonig eltelt negyedszázad irodalmának pszichológiai és esztétikai uralkodó jellemvonásait próbálják keresni. Ezt a negyedszázadot, úgy tetszik nekem, saját arccal bíró, lezárt és nagyjelentőségű irodalomtörténeti korszaknak kell tekintenünk. Saját arccal bíró, mert jellegzetesen éles vonásokkal válik el mind az előtte járó korszaktól, a nyolcvanas és kilencvenes évek irodalmától, mind a legutolsó esztendők kaotikus, forradalmas, vajúdások lázában forrongó világától. Lezárt, befejezett korszak, amely a maga mondanivalóit kimondta, lehetőségeit megvalósította, értékeit átadta utódjának; de ennek az utód-időnek gyermekei más lélek-arcot mutatnak, más nyelven próbálnak szólni, ereikben más életritmus lüktet. Hogy a század második negyede új korszakot jelent, nem is annyira a Trianon óta fellépett íróknak gyökeresen más-volta mutatja legvilágosabban, de talán még inkább az a jelenség, hogy az Ady-Prohászka-korszak legjellegzetesebb írói közül is nem egy félreismerhetetlenül más hangon szól ma, mint a tizes években; hogy még olyan nagyszabású és egészen kiérett költői egyéniség is, mint pl. Babits Mihály, újabb versesköteteiben lázas kereséssel vált egyre újabb hangot, sőt mintha új mondanivalói nem tudnának elférni a líra szűkebb keretei között: egyre inkább a monumentális regény dúsabb hangszerelésű formája felé látszik közeledni.