Guillaume Apollinaire válogatott versei [antikvár]

A francia nyelv kegyetlen megtisztítása csak a prózának használt, a líra majdnem belepusztult. Mikor nemrég Louisiánában, egy francia nyelvszigeten megkérdeztek egy iskolásfiút, hogy miért tanul franciául, azt felelte: „mert őseim nyelve s Descartes és Pascal is ezen irt". Tehát két gondolkodó. A szabályozások és átvágások meggyorsították a gondolat áramlását, de a nyelvből kimaradt az a heves hőemelkedés, amellyel a vers elszakad a prózától. A francia költészet káprázatos kezdet után már a tizenhetedik században az angol alá süllyedt. A mágneses mezők kialusznak, az izzó csillag összehúzódik, Ikárusz szárnya leolvad, Orfeusz nem talál többé napvilágra. Kozmikus forradalom vonul át a francia irodalmon. Utána a tűzhányók elnémulnak s a próza előbb óvatosan, később egyeduralmi öntudattal lépked a kihűlő hamuban. Két költői véglet, Francois Villon és Maurice Scéve : a garázda diák s a versalchimista egyformán bizonyítja, hogy a nagy tisztogatás előtt a francia intellektualizmus még anynyira tele volt zamattal, visszafojtott feszültséggel és meglepetéssel, mint az angol „metafizikus" költők. Tekintetük a virágsziromról, a darázsszárnyról s a nyárfalevélről átsiklik egy kozmikus látomásba, a kert átváltozik Édenkertté, a fák mögül kinyulik a Sátán árnyéka, a sűrüben egyszarvú csörtet, az erdő fölött arkangyalok csapnak össze.