Hagyomány és lelemény [antikvár]

Részlet: "A modernség-fogalom változásai a húszas évek költészetében XX. század első három évtizedében három nagy, kollektív egy- másra következő és egymástól markánsan elütő kezdeményezés szereplői hitték azt, hogy velük és általuk valami egészen új, eleddig sosem volt fejlődés veszi kezdetét. E három közül csak a legkésőbbivel foglalkozom részletesen, s ezzel is csak két megszorítással. Nem vizsgálom meg közvetlenül, hogyan csapódtak le az új törekvések magukban a költeményekben, a változás csakugyan fordulatszerű mértékben befolyásolta-e a művek külső-belső jellemvonásait. A paradigmaváltás egy szempontból kétségkívül jelen volt: mint ambícióról, mint tudatformáról, a radikális újításról mint értékkritériumról, teljes joggal beszélhetünk róla. Azaz: a kérdéshez kerülő úton, kritikatörténeti nézőpontból próbálok meg közel férkőzni. A másik korlát, amelyet önként állítok magam elé, időbeli: csak arra a kérdésre keresek választ, hogyan változtak meg a húszas évek derekán a tudatformaként felfogott paradigmaváltás kulcsfogalmának, a költészetbeli modernségnek a kritériumai. A modernség-fogalom első nagy átalakulása a század elején következett be, amikor a Nyugat kritikusai a folyóiratban publikáló költők teljesítményei elé illesztették a „modern" jelzőt. Idő híján be kell érnünk rövid utalással arra, hogy a nyugatosok olyan alkotásokat díszítettek föl ezzel a jelzővel, amelyek - úgymond- „az izgatott idegéletet élő modern ember belső válságait és változásait" autentikus módon képesek voltak megfogalmazni, azaz korszerűség-tudatuk nagyjából a baudelaire-i, rimbaud-i értelemben vett modernség fogalma köré épült.1 Erről a nézőpontról úgy tűnt számunkra, hogy az egész XIX. század költészete minden látszólagos belső tagoltsága ellenére egységes, 1 Schöpflin Aladár, A magyar irodalom a huszadik században, Nyugat, 1924. jún. 16., ll.sz., 791." 9