Helikon 1990/2-3. [antikvár]

ERÖS FERENC Bevezetés Folyóiratunk jelen számát teljes egészében az irodalom és a pszichoanalízis viszonyával fogalkozó írásoknak szenteljük. Magyarországon ilyen típusú kiadvány eddig még nem jelent meg, bár ilyen témájú írások időnként fel-felbukkantak. Például a Helikon már eddig is több ízben helyt adott olyan tanulmányoknak, amelyek a lélekelemzés irodalomtudományi jelentőségét kutatták. Az „ősidőkre" visszatekintve, kuriózumként hat egy szovjet szerzőnek, V. Dnyeprovnak A freudista pszichológia és a realista regény című, az 1962/2. számban megjelent dolgozata, amely még a vulgáris, dogmatikus marxizmus szellemében utasítja el a pszichoanalízist és annak irodalomfelfogását. Ez nem meglepő, hiszen a pszichoanaKzis „hivatalos" ideológiai megítélése a hatvanas évek első felében még Magyarországon is szinte kizárólag elmarasztaló volt. A lassú változásra, az ideológiai előítéletek fokozatos oldására utal azonban, hogy az 1966/2-es számban már tárgyilagos tanulmányt olvashatunk Halász Lászlóról (Irodalom és pszichoanalízis); ugyanebben a számban jelent meg L. Ch. Baudouin francia müvészetpszichológus A kép törvényei és a költői szimbólum című írása is. A későbbiekben is leginkább a francia irányzatok jutottak szóhoz a Helikon hasábjain. Az 1971/2. szám („Irodalomelméleti viták Franciaországban") Elizabeth Roudinesco és Jean-Lous Baudry tanulmányát közli az irodalmi müvek pszichoanalitikus értelmezésének lehetőségeiről. Az 1983/3^. szám („Irányzatok a mai francia irodalomtudományban") viszonylag tág teret szentelt a Franciaországban oly nagy szerepet játszó pszichokritikai irányzatoknak, szemelvényeket mutatott be a francia pszichoanalízis „pápája", a Freudot strukturalista irányban átértelmező Jacques La-can híres Hamlet-szemináriumából, valamint más szerzők, így Jean Galliot és Charles Mauron munkáiból. A pszichokritikai megközelítést elemzi az olasz irodalomtudományt reprezentáló szám (1985/2-4.) egyik írása, Mario Lavagetto dolgozata is. Jelen számunknak—e hagyomány folytatásaként—az a célja, hogy a pszichoanaKzis és az irodalom viszonyát mint kölcsönhatást és mint problémát mutassa be, több oldalról, az adott kereteken belül minél szisztematikusabban. Anyagunk összeállításánál két alapvető szempontot igyekeztünk érvényesíteni: egy kultúrhistóriait és egy elméletit. 1. Első szempontunk természetszerűleg adódik abból, hogy a pszichoanalízis és az irodalom kölcsönhatása kultúrtörténeti tény. Ismeretes, hogy Freud és követői szinte a kezdettől fogva különös jelentőséget tulajdonítottak az irodalom, a művészet, a mitológia és általában a kultúra jelenségvilágának. A műalkotás és a művész élete kimeríthetetlen példatárnak, illusztrációs anyagnak bizonyult számukra—a magyarázat közegének, instrumentumának. A művészet azonban nem csak közeg-mivol-tában jutott kitüntetett szerephez a pszichoanalitikus gondolkodásmódban. A tan