Híd 1994. december [antikvár]

^ LVIII. évfolyam, 12. szá TTTT} 1994 1 1 I J december SZARAJEVÓ, 1986. ÉS AZUTÁN BÁNYAI JÁNOS Nem ilyenkor íródik a vers. (Pap József) Az elmúlt másfél évtized a jugoszláviai (vajdasági) magyar költészetben két szakaszra osztható, bár nem hiszem, hogy az ilyen szakaszolásnak sok értelme van. Tény azonban, hogy az utóbbi másfél évtizednek van egy háború előtti és egy mostani (fél)háborús időszaka. Az első a bársonyosnak becézett diktatúra évtizedeinek utolsó éveiként tartható számon. Ezeket az éveket akár a háborúra vagy másként fogalmazva az ország - a második Jugoszlávia - széthullására való felkészülésnek is lehet tekinteni, amikor váratlanul (de kit ért ez váratlanul?) felszínre kerültek és elképesztő gyorsasággal, főként pedig erőszakosan felerősödtek az évtizedekig lefojtva tartott, visszafogott és tiltott - ezért indokolt a diktatúra szó használata - nemzeti meg vallási érzések, indulatok, ellentétek és gyűlöletek, a történelem örökös újraírásából fakadó sebek az akkor már halott Miroslav Krleza „balkáni kocsmájának" részeg éjszakájában. A második szakasz már ez a hosszan tartó, részeg kocsmai éjszaka, egy ország letörlése a geográfia és a politika térképéről, a háború, a népek üldözésének, a szenvedésnek és ezzel együtt az állítólag ezeréves népálmok valóra váltásának ideje, önjelölt Messiások, az Apokalipszis lovasainak kora. Feltehető-e a kérdés, hogyan élte meg vagy hogyan élte túl (ha túlélte) a jugoszláviai (vajdasági) magyar költészet az utóbbi évtized e véres történetét? A XX. század egyik idevágó autentikus történelmi tapasztalatát Czes-law Milosz lengyel költő és emigráns fogalmazta meg, amikor arról írt.