Hitel 1991. május 29. [antikvár]

2 HITEL • 1991. 11. szám Nagy Gáspár Szavak a rengetegből Első emlék a Hargita felől síkszeredából indultam, afféle stop-pos diákként. Éppen húsz eszten- J deje lesz annak. hogy a város szélén bekéredzkedtem egy Udvarhely felé pöfögő autóba. A derék lomán sofőr rögtön tisztázta velem, mit is fogok fizetni, ha lesz szerencsénk átjutni a hegy túlsó oldalára. Egy kedves szép lány - aki magyarul beszélt, és éppenséggel ő is az alkalmi taxizást választotta - lett a tolmács néhány Abel-i szó erejéig. Minden világossá vált, csak éppen az ég kezdett sötétleni az első kanyarok után, ahogy szegény autó nekifutott a meredeknek. Valahol a tetőn, a borvizes csobogónál kikászálódtunk a kocsiból, hogy igyunk egy pohárral s a vezető úr is megtölthesse üvegjeit. De ekkor már készülődött erősen az özönvíz. Most még a furcsa csend, aztán rögvest elkezdenek hajladozni, nyögni és sóhajtozni a toronyfehyők. Hallani véltem, hogy egy legényke-ember mintha kiáltozna, így szólongatná-terehié az erdő összes vadjait. - Nagy nyári málnásaiban alszik az idő - bátorítottam a mellettem álló leányt, aki erős félelemmel kémlelte az eget, és ült is vissza sebesen az autóba. Látható volt, hogy az „édes mókázás-nak" aligha ez a legjobb ideje,- mert sötétült kegyetlenül az ég boltozatja. A felhők, mint kékesszürke minőségi indigók tapadtak a hegy fölé. Csak a fenyők tartották őket, hogy ránk ne roskadjanak. Indultunk, s ereszekdtünk már alá, miközben rázendített a zápor. Majd elkezdődött a háborúság is. Az ég szabad oldaláról szurkálta-ütötte át valaki a vil- lámos betűket az indigó-felhőkön. Így íródott a fehér esőfalra, majd lejjebb a gomolygó tejszerű pára-ködre, legalább három példányban, a Hargitán való át-jutásunk izgalmas története. Az autó szinte tapogatózva kereste az utat ebben a föld feletti labirintban, ahol minden kanyarulat életveszélyesnelc tűnt. Ekkor gondoltam arra, hogy ma délután még Farkaslakán teszem tiszteletem, s ott a két cserefa között megfaggatom Tamási Áront a Hargita villámos ördögeiről, akik Csíkból húzódhattak most ide el-veszejtésünk végett. De már Udvarhelyt voltunk, déli napsütésben. Az egyezség szerint fizettem, s röviden búcsúzkodtam. A leány még útbaigazított Szejke-fürdő irányába. Elég sok gyaloglás volt mögöttem, míg Orbán Balázs kapuit megláthattam. Bár csábítóan kínálkozott egy szejkei strandolás, de nem szalaszthattam el a Korondra igyekvő, meszet fuvarozó szekerest, aki szívesen fölvett, hogy a világ dolgait Farkaslakáíg megbeszéljük. Tetszett, hogy Tamási Áronhoz hasonlóan döcögő szekéren érkezhettem. Az ő szülőföldjére! A fuvaros talán egy valamikori elbeszélése hősét mintázta. Mert úgy rakta a szót, ahogy az egy csinos Tamási-novellában is írva vagyon. Röviden, ha kellett, fortéllyal. És büszke volt arra, hogy Tamási a táj szülötte; ő meg gyakran szekerezhet sírja, akkor készülő emlékműve előtt Mindig láthatja a tisztelgő zarándokokat. Már ott is voltunk. Az útmenti templomnál s temetőnél. Ahogy befelé lépdeltem, megpillantottam a félig elkészült emlékművet. Szervátiuszék akkor éppen távol voltak, de vésőjük nyomán a Tamási-hősök már részben ott sorakoztak az irtózatos kemény trachit-tömbön. Még néhány lépés, s ott álltam a sírnál, a két cserefa között, szemben a kopjafával. Imádságként Kányádi ver- sét litániáztam: „ Ősszel aztán a két vén fa/ bronzba önti lenn a hantot;/jönnek majd és megcsodálják/mint egy ledöndült harangot." Megköszöntem, hogy ismerhetem Ábelt, minden útjával és ösvényével; akinek hangját talán hallottam is a vihar előtti pillanatokban. Köszöntem a novellákat, a bennük hullámzó mondatokat; a rengetegből kivilágló ritka szóképeket, szavakat, melyektől az emijer azt érezheti „mintha selyem fűszállal birizgáhiák a vérét". Mint az első szerehni ütközetre készülő kicsi Mókának. Külön köszöntem sok egyéb mellett, hogy három sárgult gépírásos papíron őrizhettem másolatban a Gond és Hitvallás teljes szövegét, melynek dátuma 1956. december 22-ét mutat, ami-koris elhangzott az írószövetségben. Hátamban a lebukó nappal még es-teledés előtt értem a faluba, és a szíves útbaigazítások után, átkelvén a „patak-folyón" a Fehér-Nyikó mentén jutottam el Tamási Áron szülőházához. Az első szoba már akkor is Tamási-ereklyéket mutatott a látogatóknak. S örömömre, kalauzom. Áron édesöccse, Gáspár bácsi lett. Az a kis mokány ember, akiről még nem tudhattam, hogy szorgalmasan jegyezgeti élete folyását egy testes irkába. Egyező keresztnevünkön ugyancsak elcsodálkozott Azon is, hogy mily messziről hozom köszöntésemet a sírhoz és a szülőházhoz. Közben beesteledett, már szállás után néztem volna, de a család ottmarasztalt egy éjszakára. Ott, abban a házban. Ahová azóta többször - valóságban és álomban is -, visszatértem. De ki tudja miért, mindig csak Korond felől. Át a Firtos fölött a „hajnali madarakkal repültem". És mindig zivatar nélkül, hibátlan napsütésben. ? Negyedszázada, 1966. május 26-án halt meg Tamási Áron.