Hitel 1993. május [antikvár]

Lázár Ervin A grófnő WWonnan, honnan nem, elterjedt a híre, hogy jön a grófnő. Négylovas hin-m-m tóval. Állítólag már a ráadási lejárót is elhagyta, mindjárt befordul a MM Nagysaroknál. Gróf Zagyfalvy Sándorné, született gróf Heybarth Isztiméria nagy szívéről és módfeletti vallási buzgalmáról volt ismert. A rácpácegresiek közül ugyan még senki sem látta, de azért úgy beszéltek róla, mint személyes ismerősükről, aki nem rühell leereszkedni a szegények közé. - Nem ide jön, majd meglátják. Megy egyenesen Simontornyára - mondta Priger András, az asszonyok rosszalló tekintetet vetettek feléje, még hogy nem ide, maga vészmadár, maga mindig csak vészmadárkodik. Aki hegyezte a fülét, már hallhatta is a hintókerekek száraz ropogását. A négy szürke kényesen emelgette a lábait, a hintó közeledett, mint egy látomás. Na ugye, Priger András! AJkkor már ott állt a puszta apraja-nagyja a házvégiben. A libériás parádéskocsis kihúzta magát, pörge kalapján lengett a két fecskefarkú szalag. Két kézzel, rövidre fogva tartotta a szárat, a rácpácegresi kocsisok, akik lőcsre akasztott hajtószárral jártak, látták, nagyon érti a dolgát, finom ívben odakanyarodott melléjük, egy alig látható mozdulattal megállította a lovakat, a négy szürke földbe gyökerezve állt. Földbe gyökerezve álltak a rácpácegresiek is. Isztike balján egy társalkodóné vagy valaki ilyeski ült. Most kipattant a hintóból, Isztike oldalára került, nyújtotta neki a kezét. Isztike leszállt a földre. A földnek persze meg se kottyant, mert súlytalan volt Isztike, lenge, földrelépése súlytalanságától Hujber Gyula megérezte a saját földhorpasztó nehézségét, valami szégyenkezésféle fogta el. Isztike idősebb volt mint képzelték, az arca fikarcnyit sem hasonlított egy képzeletbeli grófné arcára, egy kicsit minden hosszabb volt rajta a kelleténél, de nem kellemetlenül vagy visszataszítóan, épp ellenkezőleg, a hosszúkásságában volt valami a rácpácegresiek előtt ismeretlen, különös szépség, ráadásul a két távolálló nagy szem - mintha nem is rájuk, hanem valahová a hátuk mögé, valami messzi, titkos csodára nézett volna -besugározta az arcát. Akárha El Greco festette volna világra, olyan volt Isztike - de Rácpácegresen nem ismerték El Grecót, csak annyit tudtak, hogy a régi képzeletbeli grófnőkép nyomtalanul kihullott belőlük, s úgy érezték, ők már időtlen idők óta tudják, hogy egy igazi grófnő ilyen. Mint Isztike. - Jónapot - mondta, ők meg szégyenkezve, hogy megelőzte őket, kórusban mormogva köszöntek, botladoztak a levegőben a kezitcsókolomok, jónapotok és dicsértessékek, hogyan is kell köszönni egy grófnénak? Szotyori Istvánné erős kényszert érzett, hogy letérdeljen, de akkor Balogné kilépett közülük, Isztike elé állt. - Engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét. Isztike elmosolyodott, átölelte Balognét, és kétoldalt megcsókolta az arcát. Nahát! Meglebegtette őket a bensőséges mozdulat, bizseregtek a szívek. Látjátok, megcsókolta! Még az is megrendítően szeretetteli volt, ahogy Isztike a csók után finoman I' i ¦ i'i