Hitel 2005. február [antikvár]

CSOÓRI SÁNDOR Nem, az nem lehet 11" tt van megint az éjszaka. Bedeszkázott, rideg éjszaka. Nem olyan, amelyiken JL töprengeni szokott az ember, elrendezni magában ezt-azt, vagy a hangvilláját odakoccantani egy-egy csillaghoz és elcsodálkozni hosszan, hogy mindegyiknek más a hangja. Ezen az éjszakán se hangvilla, se csillagok, se csodálkozás. Tekintélyes, komoly okfejtők azt állítják: ha például egy közönséges iskolát vá-radanul vöröskeresztes segélyhellyé alakítanak át, és sebesülteket hordanak oda, minden tegnapig érvényes igazság és valóság elveszíti értelmét, és ez az értelem már soha többé nem tér vissza a világba. Nagyon értem ennek a jelképes okfejtésnek a sugallatait. Valami ilyesmi történhetett velem is 2004. december 5-e éjszakáján. Eddig a napig - jóllehet fogcsi-korgatások és szégyenkezések közben - elfogadtam a demokrácia magyarországi kereteit, játékszabályát. Még a demokrácia sejtjeibe beleivódó, sőt átörökíthető kisebb-nagyobb bűnöket is. Reméltem, hogy a sok megpróbáltatást átvészelt szervezet: az ország - netán maga a nemzet is - lassan-lassan majd salaktalanítja magát, s megtisztul bennünk a múlt. December 5-én véglegesen kiderült, hogy égbekiáltó butaság és jóhiszeműség volt ez az egész. A közép-európai demokráciák olyan vadházasság szülöttei, melyben a megtermékenyítő fél maga a kommunizmus volt. A megszelídíthető, de a megváltoztathatadan kommunizmus, a génhibás társadalmi rendszer. 1990 óta hittünk a változásban. Abban, hogy a rosszat fölváltja a jó. Sajnos, ez a kezdetleges remény is megbukott. Mi lett jobb a rendszerváltás óta? Anyagilag jobban élünk? A parasztság és a „munkásosztály" helyét elfoglaló korrupciós osztály igen meg a magánosítás gátlástalan lángelméi, de a többség egyre szegényedik. Nyereségünk talán az volt, hogy szabadok lettünk? Igen, de mit ér ez a szabadság a demokráciában? Annyit csupán, hogy szabadon farsangolhatunk a semmiben, a züllésben, a káp-rázatokban. Annyit, hogy beavatottjai lettünk egy liberális nagy játszmának, amelyben saját megsemmisítésünkhöz mi magunk járulunk hozzá. Robin G. Collingwood A ttír-ténekm eszméje című könyvében azt írja: a haladás nem az, hogy a rosszat fölváltja a jó, hanem az, hogy a jót a jobb váltja föl. Vajon ez történt velünk az elmúlt tizenöt évben? Ez a kultúránkban, a közéletünkben, a művészetekben? Nem épp az ellenkezője? Emlékszem az '50-es, '60-as, '70-es évekre, amikor rengeteg hazugság keserítette az életünket, de ennek ellenére mi ügyetlenül, sután és izgatottan kerestük