Hitel 2012. január [antikvár]

MÓZSI FERENC A város újrafelosztása 1. U i íre szaladt a hajléktalanok között, hogy van egy bolond ember, aki kenyeret és bort osztogat, és cserébe nem kér mást, csak azt, hogy meghallgassák. A dolog úgy kezdődött, hogy egyik erdei sétája alkalmával, amikor már visszafele tartott a Testvérhegy felől, Teőke Gábor egy szerelmespárba botlott. Az erdei út közepén álltak egymást szorosan átölelve, a szemük csukva, a nő feje a fiatalember vállán nyugodott, s úgy ringatták egymást, mintha csak kisgyermeket tartottak volna a karjaik között. Látta a mosolyt az ajkukon, s látta azt is, hogy a nő idősebb a párjánál. A fiú nem lehetett több 18-19 évesnél. Már azt hitte, sikerült észrevétlenül elhaladnia mellettük, ám ekkor a párocska szétrebbent. A nő a ruháját igazgatta, míg a fiú úgy bámult rá, mint aki álmából ébred. - Bocsánatot kérünk A férfi megtorpant, aztán visszafordult a hangra, melyből egészen különös derű áradt. - Bocsánat! - mondta mégegyszer a nő egyre mosolyogva - Csak arról van szó, hogy nagyon szeretjük egymást. - Igen - szólalt meg ekkor a fiú is -, nagyon szeretjük egymást! Már egészen biztos volt abban, hogy hajléktalanokkal van dolga. - Én kérek elnézést! - mondta. Indult volna tovább, de a nő hangja megállította. - Ugye maga tanárember - mondta mosolyogva, és válaszra sem várva folytatta -Azt mondja meg, hogy összeillünk-e? Azt mondja meg nekünk, hogy összeillünk-e mi, így ketten? Utolsó szavainál egyik kezét a fiú tenyerébe csúsztatta, a másikkal pedig - mintha csak fénykép készülne róluk - végigsimított a haján. Vele mosolygott a fiú is. Ott állt velük szemben, s ha kettőt lép, akár meg is érinthette volna őket. A keskeny út fölött, melynek földje itt-ott még nedves volt a hajnali zápor után, összeölelkeztek a májusi lombok, s köztük alig talált magának utat a délutáni napfény. A nehéz, párás levegőben orgonaillat és az erdő aljnövényzetének erős, vad szaga keveredett. A nő vékony volt, de nagyon formás, az arca ovális, a szeme zöldesszürke, finom metszésű orra körül szeplők, rövid, barna, előrefésült haja csak kis részét hagyta szabadon a homlokának. A vállán kopott vászonszatyor lógott. Mindketten jobb fajta, de már elnyűtt sportcipőt viseltek, és egyforma volt a nadrágjuk meg a csuklyás, cipzáras dzsekijük is. Madárdaltól volt hangos az erdő, és ahogy nézte őket, érezte, mint költözik át belé is a boldogság, ami az előtte álló emberpárból áradt. - Nem akar válaszolni? - szólalt meg ismét a nő, majd kissé elbizonytalanodva hozzátette - Nem kell válaszolnia, ha nem akar ¦ I M i'-