Honoré de Balzac csodálatos élete [antikvár]

Elszomorító és jellemző a családok és a társadalom korlátoltságára, hogy a nagy emberi sorsok hajnalodása csaknem mindig észrevétlen marad. Nincs senki, aki keblére ölelné a lángészt; neki is, akárcsak a szerelemnek, erőszakkal kell magának érvényt szereznie. A rokonok és a kortársak közönyösen nézik az ébredező dicsőséget s csak később lesznek néhányan, akik keserű lélekkel fognak visszagondolni az elmulasztott gyönyörűségre. Igaz, hogy költői sugallat kell ahhoz, hogy megérezzük a gyerekben a nagy embert; és nincs is meg hozzá a kellő gyakorlatunk... Miért ismerné fel szemünk, melyet annyi hétköznapi jelenség tölt be, az isteni jeleket? Hiszen a ragyogó égbolt sem jelent számunkra mást egy derült nyári napnál. Épp oly ritka a nagyság iránt fogékony szív, mint az olyan ember, aki a napsugár megújuló áldásában még meghatottan tud álmodni a rózsáról, mely ki fogja bontani szirmait. És ezért kiáltotta vidám szökelléssel a tizennégy éves Honoré Balzac, amikor 1813 júniusában, Toursban, anyjával és húgával a Loire mentén sétált: - Tudod-e Laure, hogy nagy ember lesz a bátyádból!