Így felelt Jób [antikvár]

Sok rangos irodalmártól, pályatárstól olvashattunk már értékes méltatást Ihász-Kovács Éva verseiről, közöttük olyanoktól is, akik a költészetesztétika őrtornyából figyelték, vigyázták, szerették és értékelték életművét. És mivel a nézőterek üzenetei - melyeket ajándékba kapunk, ha színpadra lépünk - megfejthetőek, hadd legyek most, bevezetőmmel, e megtisztelő felkérés teljesítésével, Ihász-Kovács Éva verskedvelőinek szószólója is. Ami itt olvasható, azt már költészeti estjeinek, délutánjainak és matinéinak közönsége számtalanszor jutalmasan igazolta. Tapsaiktól biztatva én most csak tolmácsuk lennék. Így nyerhet magyarázatot, s talán értelmet is, hogy színész szólítja meg élőhangjával e kötet olvasóit. Kíváncsi érdeklődéssel szoktam olvasni és ha az alkalmak feljogosítottak - mert az izgalmas és nehéz feladatok elől nem szoktam kitérni - többször meg is szólaltathattam Ihász-Kovács Éva számomra mindig újdonság számba menő verseit. Ha valaki e posztmodern időkben a költészet örök témáinak bármelyikével - nem hátat fordítva annak a klasszikus ars poeticákból sohasem hiányzó meggyőződésnek, hogy a vers megkeresi olvasóit, az ő számukra íródik - olyasmit is tud közölni, amit még nem mondtak ki, akkor az: újdonság. Nem kevés e kötetben azon versek száma, melyeknek keletkezésével kapcsolatban nyugodtan gondolhat arra olvasója, hogy - nem tudok jobb kifejezést használni - remélt, várt, vagy neked adom versek, olyannyira árad belőlük az ajándékozás öröme. És nem egy versének lehetne alcíme: színész kérte vers. Például így voltam az Apollinaire, a Mózes, a Homérosz és a József Attila című művekkel. Már első olvasásuk után úgy éreztem - s azóta is erősödő meggyőződéssel -, hogy számomra íródtak.