Irodalmi Jelen 2012. szeptember [antikvár]

^^Irodalmí Jeleni VÉRVIRÁGOK HARGITAI ILDIKÓ REGÉNYE (részletek) (A földalatti tó) Csendesen izzik a földalatti tó. Hetente egy tized milliméter, néha kettő, vagy egy sem. Tíz év alatt öt centiméter, kicsit több, esetleg kevesebb. Az aszfalt a hatodik évben repedt meg, és csak a tizenharmadikban kezdett lejteni. Meleg nyarak olvasztották, hideg telek tördelték, csak a gyerekek vették észre, rájuk meg senki nem figyelt. Senki nem gondolkodott rajta, mitől lehet. Aki gondolkodott, az meg nem mdott beszélni róla. Mit is mondhatott volna? Negyven év múltán a járda erősen lejtett a frissen javított út felé, az épület, a hétemeletes panel sarka a levegőben, nagyjából kilenc centire a járdától. Az aszfaltjárda alatt nem volt föld, vagy kőzúzalék. Nem volt alatta semmi, rég átcsoportosult, összetömörödött, aláhullott, alá a semmibe, de nem érte terhelés, ezért ott nem repedt. A régi lakók mind elköltöztek, meghaltak, az eredeti állapotra senki sem emlékezett, ahogy az oroszokat is elfeledték, akik egykor irányították itt az építkezést, felmérték a terepet, elkészítették a terveket, akik haza vágytak, boldogok voltak in, szerelmesek lettek, akik már nem emlékeznek azokra a régi napokra, amikor féltek, vagy sírtak itt, akik egykor műszereikkel bemérték terveik alatt a tavat. Víz a föld alatt. Sose nézték meg, valóban ott van-e? Tó a föld alatt Teljesen normális, mindennapi dolog. Agyag és kőzetrétegek között megáll a víz, nincs elfolyása, hát nem folyik el, ott van, kavicsmedrében izzik csendesen, mosolyog. Egy tó, a föld alatt, a város alatt, a miíltat elfeledő életek alatt, konyhaszekrények, teh kamrák, üres szívek, kietien családok alatt, rendetlen gyerekszobák, zsibbadt nappalik alatt, sárga izzásban. Szofi állt meg a kirándiüás hajnalán ezen a járdán, hogy bevárja Pityut és anyut. Vízkék trikó, piros sort, tomacipő, a haja két copfban, elöl a nyakán, halvány bőr, világoskék szemek. Mindezt apjától örökölte. Apjától, aki sose volt apja, akit még fényképről sem ismert, aki nem hiányzott neki. Most, hogy Pityu ennyire közel került hozzá, és anyához, most gondolkodik rajta, vajon miért nem hiányzott neki soha egy apa? Anyunak nem hiányzott, vagy ő nem hibáztatta, amiért akkor elment?