Irodalmi Jelen 2013. február [antikvár]

¦u. BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN KATEDRÁLIS AZ ÖRÖK TÉLNEK Tizenhat évesen nenn akartam megváltani a világot, de valamilyen forradalmat elképzeltem, forradalmat, amelyben kitombolhatja magát az ember. (Ez a legkevesebb, amiről egy pelyhedző állú siheder fantáziálhat.) Máskülönben a forradalom volt a legkézenfekvőbb annak, aki a tizenhárom vértanú városában született, nem kellett a szomszédba mennie ötletért, a hely, a környezet, a történelem vascsigáin függeni annyit jelentett, mint megméretkezni, az elődök példáját a szentséges halálban is követni. Damjanich, Pöltenberg, Knézich sem ellenkezett volna. Esedeg halkan jegyezik meg: „Valahog}' okosabban kell ezt csinálni, fiam." Számítottam erre a figyelmeztető mondatra? Jelenthetett akkor valamit is az intő szó? Ma már nem tudom, de azt igen, hogy világfájdalmasan még az egyszemélyes forradalom is haszontalan, megvetni való. Maradt hát a szó, a szent lobogóra tűzhető szó, ott égett el a mindenség benne, százszor, százezerszer.