Irodalom 7. [antikvár]

WEÖRES SÁNDOR Gyerekkor Gyerekkoromban réges-régen fenn ültem én is a szekéren. Gabonát vittünk a malomba, vagy burgonyát, répát halomba. Mindig közelbe, mindig lassan, s ömlött az eső számolatlan. Mert lassacskán folyt az élet, s a közelség is messzeség lett. Köröttünk utak sokasága ágazott szerte a világba. Elálmodozva mindent láttam a nem-látványos pusztaságban. Hol az ég-kékre felhő omlott, láttam a sziklás tengerpartot. Hol szél borzol bozótba, sásba, itt a nagyváros morajlása. A kordét csikók röpítették, ez volt a szédítő sebesség. Mit ott átéltem, ahhoz mérten most minden élmény törpe nékem. Kamaszkor Emlékszem a kanyargó keskeny útra, ahol végűi egy majorba jutva szalagos fánkot enni lehetett és inni frissen fejt birkatejet. Lányok daloltak ott sok csacskaságot és kikuncogták az egész világot, nótáztak szeretőről, aki nincs, fénylett rajtuk a hajfonat s a tincs. Én édességet nyeldestem unottan s egy másik, tágabb tájról álmodoztam, hol nem bosszant a birka-bégetés, se csúfolódó kislány-nevetés, hol híre sincs árkos ökörfogatnak, vonat kattog, jelzőlámpák mulatnak, ott minden vasból van, minden rohan, pénz, pompa ömlik drágalátosan, és rangos büszke hajókat emelve tolong a tengerár, ki tudja merre!