Irodalom III. [antikvár]

„A Lukács (ti. Lukács György, világhírű magyar esztéta - 1885-1971, D. P.) fölfogásának lényegét összegző szavak - 'az objektív valóság hű (richtige) és mély visszatűikröződése' - azért nem segíthetnek egy irányzat történeti helyének kijelölésében, mert nem érzékeltetik, hogy nemcsak az alkotás módjai, de a valóság fogalma is erősen változott az idők során. 'Amit a ténylegesen létező világnak gondolunk, az gyakran nem egyéb, mint annak egy bizonyos leírása. Amit pedig lehetséges világoknak vélünk, gyakran nem kevésbé igaz leírások. " (Nelson Goodman) A XIX. századi realizmus meghatározójának alkalmasint abból kell kiindulnia, hogy a valóságos intézményesedett értékek rendszere. Amit egy XIX. századi olvasó természetesnek találhatott Trollope valamelyik regényében, az a XX. század végi közönség számára különösnek és mesterkéltnek tetszhet." (Szegedy-Maszák Mihály) Courbet: Kötőről< Daumier: Mosónő A 19. századi realizmus A 'realizmus' elnevezés a latin 'reális' ('valóságos') kifejezésből ered. Az 1830-as években kibontakozó stílusirányzat hagyományos neve, amely azon az elképzelésen alapszik, hogy az ide sorolt írók és festők a valóságot ábrázolták. Ez az elnevezés azonban megtévesztő: azt sugallja, hogy a többi stílusirányzat valami nem létezőt mutat be, azaz valótlan, hamis. Ám a valóság mibenléte korántsem magától értetődő, s a különböző korokban, de akár egyazon történelmi korszakban is, az emberek mást-mást tartottak valóságnak. A 19. századi realizmus ma inkább egyfajta művészi ábrázolásmódnak tűnik, mely egy a stílusirányzatok sorában. A realizmus nem átfogó korstílus A romantika volt az utolsó stílusirányzat, mely áthatott minden művészetet - állítja korunk egyik kiemelkedő irodalomtudósa, Hans Róbert Jauss. Valóban, realista zenéről vagy építészetről nem beszélhetünk, a realista szobrászat jelentéktelen, csak a realista irodalom és festészet számottevő. A realista törekvések már a harmincas évektől megfigyelhetőek a francia festészetben. A tájképfestők egy csoportja, az ún. barbizoni festők, akik nevüket egy faluról, telephelyükről kapták, vázlataikat már nem a műteremben, hanem a szabadban készítették. 1849-ben csatlakozott hozzájuk Miilet (mijjé - 1814-1875), aki tájképein elsősorban a paraszti munkát ábrázolta, s a tájat mint az ember társadalmi környezetét fogta fel. „Amikor valamit le akartok festeni, legyen az akár ház, akár erdő, mező, az ég vagy a tenger, akkor gondoljatok arra, aki benne lakik vagy aki nézi. Megszólal majd bennetek egy hang, amely a családjáról, az elfoglaltságairól, a munkájáról fog beszélni " - mondta. Az 1830-as években indult Daumier (domié - 1808-1879) pályája is, aki politikai témájú, szatirikus karikatúrái és társadalmi típusokat, jelenségeket (pl. A jó polgárok. Az igazságszolgáltatás stb.) ábrázoló litográfiái (kőnyomatai) miatt számít realistának. A festészeti realizmus névadója és zászlóvivője, a '4ü-es évek végén jelentkező Courbet (kurbé -1819-1877) újszerű - kortársai szemében sokáig elfogadhatatlan - témáival csinált forradalmat: kőtörőket, parasztasszonyokat, utcalányokat vagy éppen temetést festett meg. A realista irodalom alapvetően prózairodalom. Nem vitás, sokan beszéltek realista líráról pl. Petőfi zsánerképei kapcsán. A tipizálás, a romantikus eszményítéstől mentes parasztábrázolás tényleg realista vonás a művészetben. A magunk részéről azonban egyetértünk Szegedy-Maszák Mihállyal: „Közép- és kelet-európai kutatók ugyan tettek kísérletet arra, hogy a lírára is vonatkoztassák a realizmust, de a fogalomnak ezt a kiterjesztését annyiban nem tartjuk indokoltnak, amennyiben a XIX. századi realizmus társadalmi-történeti környezet részletező bemutatását követeli meg, ez pedig aligha lehetséges olyan műfajötvözet keretein kívül, melynek elbeszélő és leíró összetevői vannak."