Irodalom, politika, élet I. [antikvár]

HALÁSZ GÁBOR A STILIZÁLÁS ALKONYA Párizsban egyszer a függetlenek szalonjának ötvenéves emlékkiállítását néztem végig. A Grand Palais termeiben az emlékezetes nagy remekművek mellett kilométerhosszat sorakoztak a jelentéktelen alkotások, mind ugyanazzal az egyszeri, friss impresszióval, évtizedes szorgalmas ismétlésével az első szűz borzongásnak, melyet a napfényre ébredés felkeltett. Rájöttem akkor, hogy a forradalmakat a művészetben is nem elkezdeni nehéz, hanem abbahagyni, hogy a stílusújítások éppen úgy bürokratizálódnak, mint a politikai reformok. A lélek még a lázadást élvezi és nem veszi észre, hogy lázadása elkényelmesedett, merészsége már jól bevált gyakorlat eredménye, az úttörés emlékezés, a felfedezés örökség. Az új szokások megkötőbbek a régi hagyományoknál; igézetükben nehezebb megérezni a konvenciót, igényességükben a mesterséget. Győzelmes tekintélyük nem tűr ellenkezést és válogatást, arra féltékeny legjobban, aminek maga is létét köszönheti: a továbbkeresésre. Nem mintha csak a folytonos megtagadás vinné előbbre a stílusok ügyét. Legyen lázadás vagy továbbépítés, egy életfeltétele van az alkotásnak: ne merevedjék meg a formulákban. És a megmerevedett újítás veszedelmesebb, mint a megalkuvó ragaszkodás a régihez. Veszedelmesebb, mert nem a tömegek ízlését bénítja, az élvezőkét, hanem az alkotókkal hiteti el, hogy tökéletesen megfeleltek feladatuknak. Az egyéni erőfeszítés helyett megszületik a kollektív modorosság, a stílusteremtő törekvés helyett, mely csak ösztönzést vár a késztől a változatok felé, a divat kényelme, mely a beváltat ismétli és változtatni nem akar. A stílus mindig a keresők jutalma, a divat a szerencsés megtalálóké. Balzac úgy jutott el a realizmushoz, hogy a romantikát kiszélesíteni akarta, keresztülvinni az élet egész területén, nemcsak a külön mesevilágban, kicsiholni a mindennapi tényekből az izgalmat, amit addig a kaland adott meg. Kortársainak elég volt a végtelen és az egzotikus messzeségek; neki, a telhetetlennek, a közeli és a kicsiny is kellett. A háború utáni két évtized irodalma stílus és divat különbségén feneklett meg. Felfedezte például regényében az időproblémát; de csak egyes kivételes esetekben próbált az élményekből továbbjutni, Proustnál az egyéni, Thomas Mann /ózse/'-regényében a faji múlt felgöngyölítésével, a legtöbbször megelégedett a kacérul odavetett problémával, a hivalkodó kellékkel. A formabontás általában teljesen esetleges volt, nem indokolt, és nem magyarázott semmit, különleges fénytörésétől nem kaptak színt az alakok és az események: az idő önmagáért szerepelt mint elsúlyosodott díszlet, szaggatottságában csak az író új kedvtelése jelentkezett, nem jellemek és sorsok belső rejtélyei. Az eszköz öncéllá változott, mint a modern színpadkép vagy a magas lírában kötelező homály, vagy a zene zajhatásai; megint csak a legnagyobbak kezén töltött be szerves szerepet. A kezdeményezők szívesen tettek engedményeket, csak a követők voltak haj-líthatatlanok; a feltűnő ismertetőjelek nélkül mire mentek volna ők művészetükkel? Az uralkodó irányzat, a sniizálás a forma túlbecsülésével csábított a modorosságra. A tartalmi elem háttérbe szorult, nemcsak a regény kiszikkadó meséjében, a festők té- 1