Irodalom, politika, élet II. [antikvár]

BÉLÁDI MIKLÓS A REGÉNY ÚTJAI A mai magyar regényről és novelláról szóló kritikák gyakran idézik a közelmúltat: a hatvanas évek műveit és eredményeit. Ez a közelmúlt még szinte a jelenhez tartozik, mégis úgy tekintünk rá, ahogyan eltűnt nagy időkre szoktunk emlékezni. Nosztalgiával, elégikusan emlegetjük. Kimondjuk vagy nem, a borongós hangulatú összevetéssel hiányérzetünket valljuk be. Azt, hogy a hatvanas évek biztató lendületének nemigen látjuk a továbbvitelét; úgy érzékeljük, a magyar regény többet ígért akkor, mint ahová máig eljutott. A regénybe emelt életanyag az időtt gazdagabbnak, a művek világképe korszerűbbnek látszott; a különböző regénytechnikai eszközök alkalmazása reményeket keltett, még a szigorú mércével mérő gyanakvó elmékben is. Mi lett az ígéretből, hová tűnt a kezdeményező erő, miért nem haladt tovább regényünk a megkezdett úton? Ám máris halljuk az ellenvéleményt: ne ítélkezzünk borúlátón, az irodalomban néhány esztendőre beállhat átmeneti apály; ne várjuk türelmetlenül a kiemelkedő műveket, elégedjünk meg a jó regényekkel. Elégikus múltnosztalgiáink egyébként is terméketlenek, ne hátra-, előrenézzünk, s főként, ne emeljük normává azt, ami volt, mert gátakat építünk az új kibontakozása elé. Néhány esztendő regényvilágát akarjuk fölvázolni, közelebbről a hetvenes évek elejétől máig próbáljuk áttekinteni a széppróza útját. Megnyugtatónak nevezhető képet úgy kapunk a tárgyunkról, ha megkíséreljük szemügyre venni a hosszmetszetet és a keresztmetszet tényeit. Ezeknek az éveknek regénytermését mindenekelőtt az idő dimenziójában kívánjuk szemléltetni, azt jelezve, honnan jött, milyen előzményekre tekint vissza napjaink szépprózája. Utána a mai regény jellemző irányairól, mintáiról, modelljeiről iparkodunk tájékoztatást nyújtani. Ennél a résznél ki kell térnünk irodalom és élet, mű és valóság kapcsolatára, és érintenünk kell az irodalom (az író) világlátásának és magatartásának mai jellemzőit. Mindez azt jelenti, hogy beszélnünk kell a teljesség, a realizmus, a korszerűség fogalmairól is. A magyar regény nem egy csapásra lábalt ki a sematizmusból, hozzávetőleg húsz esztendeje annak, hogy nemcsak kedvezőbb feltételek teremtődtek meg az írói alkotó munka autonómiájának visszaszerzésére, hanem művek is jelezték, hogy lezárult egy rövid periódus, és új vette kezdetét. S ez az új, az első jelek után, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján irányzattá erősödött. Gondolatmenetünk érdeke kívánja, hogy röviden, egy-két szóval utaljunk a sematizmusra. Ennek az ábrázolásmódnak közvetlen gyökerét abban kereshetjük, hogy a dogmatizmus mindazt a változást, amely az életmód, az erkölcs, a világnézet, az emberi sors körében zajlott le, és amely az irodalom tárgya - nem sajátszerűségeiben, hanem a voluntarista politika kritériumain átszűrve fogta fel, ezzel az irodalom szerepét közvetlenül politikai szolgálatra szűkítette. A helyzetekben, alternatívákban, megoldásokban típusgazdag élet ésjnozgás szükségszerű és teleologikus folyamattá egyszerűsödött, az élet - s benne még inkább az egyes ember sorsa - determinációk törvényeinek rendelődött alá. A társadalmi törvényszerűségek a prózában nem helyzetek és jellemek sokoldalúan motivált alternatíváinak és döntései-