Írógép, végtelenített gyász-szalaggal [antikvár]

Részlet: Metszéspontok tölts még. Igen. Nincsen időnk, nincs. De hát mire van? Mire telt el az életünk fele immár? Egy-két látványos vereség, dicstelen győzelem, sietős csók, néhány mély szippantás a hársak csípős illatából - ennyi? elmaradt kézfogások, csupa adósság - ez az élet? Mire pazaroltuk, mondd, hova lettek az évek, az a hit, mellyel az ősz tűzi ki véres, cafatos zászlóit: Mindhalálig! Hogy vagy? Mi újság? kérdezgetjük, igen, lélektelenül, rohantunkban az utcán, egy-egy hiábavaló tanácskozás szünetében, melyen újra meg újra elodázott napirendi pont a jövő. Semmi különös, szavaink -mint télben a város: csupa fehér lobogó; nem, nem a béke - a megadás, a közöny fehér lobogói -mondd, mi marad meg? Tudtam, hogy eljössz. Esténként kulcsra zárom az ajtót körülbástyázom magam könyvekkel, gyerekek zsivajával - azok a könyvek ott a polcokon, szőnyegen tárt, béna szárnyú különös madarak hevernek szanaszét - aláhúzott szavakkal, bizonytalan ceruzajegyzetekkel piros kérdőjelekkel a lapszéleken azok a kis fehér kartonlapok egy világszótár cédulái csupán a legnélkülözhetetlenebb szavakkal s mégsem akar sikerülni - egyre több a lefordíthatatlan a világban? néha kijövök ide a konyhába, senkit se zavarjak 7