Írók, történetek, képek [antikvár]

"Amikor 1972-ben az Egyetemi Színpadon Surányi Ibolya felkért, hogy íróportréimmal vegyek részt egy általa szerkesztett irodalmi műsorban, igent mondtam. Miközben válogattam a képanyagot, és gondolkoztam az elmondandó szövegen, akkor döbbentem meg, hogy mindaz, amiről beszélni szeretnék, már többé-kevésbé irodalomtörténet. Amikor Antal Imre kérdezett, olyan lámpalázas lettem, hogy összeszűkült a torkom, és remegett a lábam. Antal Imre átsegített az első percek nehézségein, könnyedén kérdezgetett. Én lassan elfeledkeztem a »színpadról«, és csak az írókra gondoltam, emlékeimre, és meséltem fényképeimről. Amikor vége volt »fellépésemnek«, fellélegeztem. A színfalak mögött ott állt Major Tamás és Huszti Péter, akik végighallgattak. Major megkérdezte - leírta ezeket az emlékeit? - Ezt, amiről itt beszéltem? - kérdeztem csodálkozva. - Igen - válaszolta. - Nem, de egy-egy lényeges mondatot határidőnaplómba feljegyeztem. - Írja csak le - biztatott -, bár maga még fiatal - tette hozzá -, de az emlékek idővel kifakulnak. Azt hiszem, hogy még aznap este magnóra mondtam egész szereplésemet. Meghallgatván, újabb emlékek jöttek elő. Nem tudom, hányszor mondtam magnóra, később diktafonba, hogy legépeltessem, és első olvasásra az egészet szörnyűnek találtam. Félretettem, de nem hagyott nyugodni, ott volt íróasztalomban. Kiállításra készültem, íróportréimat mutattam be Pécsett, majd a Helikon Galériában 1974-ben. A végső és visszavonhatatlan lökést a vendégkönyv egyik beírása adta: »Milyen jó volna hallani azt is, hogy miről beszélgettek, miközben ezeket a fényképeket készítette.« Így nekiültem, és most már elkezdtem javítgatni, kézzel újraírni, és újabb anyagokat gyűjteni. Hónapokig esténként csak velük foglalkoztam. Nem vagyok író: mindössze azt szerettem volna elmondani, hogy a kezdő riporternek és később is hogyan nyíltak meg az ajtók, és én hogyan léptem be hozzájuk, hogy most már visszavonhatatlanul életem részévé váljanak."