Ithaka messze van [antikvár]

Kedves Jenő bácsi, őszintén és egyszerűen: megrendülve tettem le a könyved. De nem is jól mondom: ezt a könyvet nem letenni; miután elolvasta az ember, viszi magával, talán csak majd az emberi lét más, feloldhatatlan gondjaival együtt lehet "letenni". Nem "szép"; ami ennyire igaz és valós, az nem lehet szép. Talán ez az a pont, ahol az irodalom visszarobban a valóságba - mi legyen "szép" a lélek ilyen katasztrófáján? Nem is ez a dolga; a dolga: elmondani, tanúsítani, pontosan, feledést nem tűrőn és nem engedően. Megrázó tanulsága is oly természetes: senki sem tudhatja, mit tartogat számára az élet. Miután befejeztem, kimentem a kertbe, hogy meghordozzam egy kicsit tekintetem a hegyek őszi napfényben csillogó élén. Annak idején az a megtiszteltetés ért, hogy tudhattam a könyv készülő "fogantatásáról" is; most itt van, megvan - de most még jobban összeszorítja valami a torkom. Nem játék, nem "szép játék" az írás - erre kellene többször figyelmeztetnünk önmagunkat is. Boldog lehet az író, aki meg tudja szülni saját szabadságát. Boldog?