Kalligram 2018. május [antikvár]

Cox avagy Az idő múlása 7. FEJEZET Líng chí, a büntetés Csak szóbeszéd valóban csak szóbeszéd volt, hazugság!, hogy a Megtámadhatatlan, a Legyőzhetetlen láztól vagy más gyöngeségtől szenvedett, vagy netán az életéért küzdött volna. Az Időnek Parancsoló, állt a mandarinjai által fogalmazott körlevélben, amelyet kiosztása előtt a földi harmónia pavilonjának lépcsőfokairól olvastak fel a hosszú sorokban felvonult udvaroncoknak, és Kiang fordításában az angol vendégeknek is átnyújtottak, a Tízezer Év Ura egy allergiás rohamban könnyezéssel és égő szemekkel reagált a tibeti felvidékről származó gombaspórákra. Dokumentumokat emiatt sem olvasni, sem írni nem tudott, így boldogító verseinek egyikét sem, amelyek recitálásával a hajnal legelső óráit díszítette. Két tibeti vajákos egy aloébogyókból, őrölt vadrózsamagokból és hegyi füvekből készült főzettel egyetlen délután alatt megszabadította a Láthatárok Urát terhes, de ártalmatlan panaszától - egy olyan itallal, amelynek receptjét a nép javára a következő napokban ki fogják szegezni a Bíbor Város északi kapujára. A császár tehát egészséges volt. A reggeli órákban verseit írta, olvasta, nevette és suttogta bele a csendbe, tévedhetetlen bírái pedig a szóbeszéd szerzőit, két féltékeny udvari orvost halálra ítélték. Kételkedni mertek legfőbb uruk döntésében, aki egy Tibetből származó bajt kezeltetni is tibetiekkel akart. A két orvosról, egy sebészről és egy szemspecialistáról kilenc tanú kivallatásával bizonyították, hogy legalább két konzíliumon azt állították: azok a Ihászai sámánok még egy halhatatlant is sírba dobolnának, és zagyva főzetükkel és bűzös kivonataikkal vagy meg fogják vakítani a császárt, vagy más, gyógyíthatatlan kárt fognak okozni benne; sőt azt állították: a Legfőbb Ur felült a barbár sarlatánok fecsegésének. Mintha a fenséges császárt ugyanúgy rá lehetne szedni és be lehetne csapni, mint bármelyik vásáron a szájtáti pórnépet. Az udvari bíróság már háromórányi tárgyalás után eljutott az ítéletig és a büntetés mértékének megállapításáig: a hazudozókra három nappal a Nagy Hó ünnepe után a língchí, a vánszorgó halálVíví]2X vártak. Egy-egy cölöphöz kikötözve, egymással szemben állva kellett lépésről lépésre végignézniük, hogyan hajtják végre az egyikükön, ami a következő pillanatban a másikukra várt: