Kalligram 2021. január-december [antikvár]

Részlet az 1. lapszámból: MARKÓ BÉLA A forradalom meghatározása A forradalom leginkább a szerelemre hasonlít. Nem arra gondolok, hogy csak nézzük sóvárogva a szabadságot, aztán hirtelen elhatározással megszólítjuk. És nem is nagy költőnk kamaszos felkiáltását idézem, hogy: szabadság, szerelem. Egyszerűen arról van szó, hogy időről időre mindannyian forradalmárok vagyunk, hiszen feladjuk önmagunkat, és beleolvadunk valami másba, bár nem teljes önfeladás ez, nem így kell felfogni. Csak hagyjuk érvényesülni azt, ami közös bennünk, és elfelejtjük életünk múló hordalékát, a sok-sok estleges emléket, álmot kívánságot is. Persze később úgyis visszajön minden. Talán nem is a szerelemre, hanem csupán a szeretkezésre hasonlít az egész. Mert egyébként például Rómeó és Júlia halhatatlan erkélyjelenete juthatna eszembe, csakhogy errefelé ebből is forradalom lesz, vagy a forradalom paródiája, a világsajtót is bejárta, ki ne emlékezne, ahogy a kétségbeesett zsarnok szerelemért esedezett az erkélyről. De a szerepeket nem szabadna soha felcserélni. Lehet, hogy a forradalom valóban olyan, mint egy hatalmas szerelmi vallomás, a fellázadt Rómeó nem halt utána mégsem a rikácsoló Júliának. Szeretlek, nép, hazudta a zsarnok. Mert a diktátorok élettörténetét végül Rejtő Jenő írja. Én már nem szeretlek, válaszolta a nép. Ám látnunk kell, hogy ez is viszonylagos lesz utólag. Szinte minden erkélyre jut egy zsarnok. Néhol természetesen egy Júlia is. Eljárunk naponta az erkély alatt. Ha jól választjuk meg az útvonalat, szerelem lesz belőle. Vagy pedig forradalom. Halló, mondják a diktátorok odafentről, halló, nép, nagyon szeretlek. Én is, felelné egyik-másik odafentről, de eljön a pillanat, amikor már csak többes szám első személy van, semmi más. Aztán egy rövid ideig üres marad az erkély.