Kalligram 2022. június [antikvár]

r-T-1 / -| • . /r -1 Teli cipok Másképpen ugat a kutya a kertben, mint télen. Másképpen hideg a reggel. Másképpen pislákol este a csillag. Másképpen csupaszok a fák is. Most már nyilvánvalóan itt a tavasz. Ránézésre nem lehet megmagyarázni, hogy miért. Csak ha megtapogatná az ember a sovány ágak duzzadó bicepszét. Akár a kisfiúk karja. Nekiláttam eltenni a téli cipőket. Mindegyiket bekenem vastagon krémmel. Hagyom, hogy a bőr beszívja. Aztán gondosan kifényesítem. Gombóccá gyúrt újságpapírt gyömöszölök az orrukba. Most jövök rá, mintha balzsamoznám. Dobozokba rakom a padláson. Közben egy pillanatig arra gondolok, hogy ilyen téli cipő vagyok magam is. Óvatos metafora csupán, semmi több. Nem akarom kibontani. Még nem. Kié vagyok Már napok óta nem jártam szentkirályi kertünkben. Közben hirtelen kitavaszodott. Persze így is ismerős minden, az aranyeső olyan, mint a tavaly, a verebek is, a feltámadó legyek, a szégyenlősen piruló japánbirs. Csak egy idegen rigó a fűben. Rá sehogy sem emlékszem. Felemeli a fejét, ahogy kilépek a verandára. Hát te kié vagy? - kérdem, de nem válaszol rögtön, felröppen a kopár szilvafára. Onnan fütyül vissza kíváncsian: És te kié vagy? Kié? Kié? Kié? így valahogy. Kisgyerekként kérdezték tőlem utoljára, ahogy álltam a járdán a kenyérbolt előtt. Édesanyámé - feleltem. De most? Kié vagyok? Szól a rigó makacsul: Kié? Nem merek válaszolni rá.