Kazinczy Ferenc önképe és üzenetei [antikvár]

ElőszóMegállapítani alig lehet, hogy melyik a nagyobb igazság: az-e, hogy a nemzetek történelmének válságos korszakai megszülik azokat a nagyszerű történelmi alakokat, akik elég energiával bírnak ahhoz, hogy egy-egy nemzet fejlődésének rúgóiul szolgáljanak, vagy az, hogy egyes gondviselésszerű férfiak rázzák fel a századokat, s lángelméjükkel irányt szabva a nemzetek fejlődésének, egyéniségüknek, akaratuknak bélyegét a századokra vésik.Bármint álljon is ez a kérdés, bizonyos, hogy a predesztinált kultúrhistóriai prófétáknak hivatásuk tudatában kell lenniük, de egyszersmind törhetetlen akaraterővel is kell rendelkezniük, hogy felismert hivatásukat követve, az előttük álló és sokszor vértanúságot igénylő feladatot vállalni is készek legyenek.A magyar művelődéstörténetnek válságosabb s talán nagyobb jelentőségű korszaka alig volt, mint a nemzeti újjáébredésnek az az időpontja, amikor a magyar nyelvében is magyar akart lenni.Hazánkban a 18. században a nemesi osztály tagjai latinul, a főrendiek franciául, németül vagy ritkábban olaszul beszélnek, a magyar nyelv használata a köznép körére szorítkozik. Ebben a körben az érzések mélyebbek és igazabbak, mint a szalonok színes világában, de talán éppen ezért szóban szegényebbek is; itt a hangulatok legfeljebb könnyben vagy mosolyban, sóhajban vagy jajban nyernek kifejezést. A magyar nyelv egész szókincse az a szegényes szótár, mellyel a köznép élt, mely nem ismeri azokat a kifejezésbeli árnyalatokat, melyek a gazdag nyugati nyelveknek ékességei, s melyek hiánya okozza, hogy műveltebb köreink vagy az ókor klasszikus nyelvéhez vagy a kifejezésekben oly gazdag nyugati nyelvekhez fordulnak, mikor egymással társalognak.