Kazinczy Ferencz levelezése XVI. [antikvár]

BEVEZETÉS. Kazinczy Ferencz Levelezésének jelen XVI. kötete az 1818. ápr. l-jétől 1819 végéig írott leveleket foglalja magában, számra nézve 222-őt, a melyek közül 109-et maga Kazinczy küldött írótársaihoz, a kiknek sorai ritkulni kezdtek; legbuzgóbb tanítványai is elmaradoztak, legalább gyérebben keresték föl leveleikkel, némelyik egyáltalán nem; p. o. Kölcsey és Horvát István, Pápay Sámuel és Berzsenyi, sőt Szemere Pál és Sárközy István is majd végkép elhallgatnak. Pedig a nyelvújító harcz izgalma épen ez években a leghevesebb, s a széphalmi vezér ekkor készül az utolsó küzdelemre, hogy a Dunán túli orthologusok ellen a maga irányát védelmezze, a melyet vitáin kivűl a klasszikus írók műveinek fordításával is erősíteni törekszik. Egyszersmind censura alá bocsátja az Erdélyi Levelekéi s megkezdi barátaihoz intézett leveleinek sajtó alá rendezését, hogy irodalmi pályájának e legfontosabb emlékeit a saját szerkesztésében hagyja az utókorra. De az idők mind inkább nehezülnek fölötte, s anyagi helyzete mind inkább súlyosúl. Mióta Kazinczy a Beregszászi Nagy Pál és Sipos József támadásaira megfelelt, úgy hitte, hogy a győzelem határozottan az újítók részére hajlik. A Tudományos Gyűjtemény is az újítás mellé látszott állani, s Kazinczy tekintélye semmi csorbát nem szenvedett. Maga Sipos József is a mérsékelt újítás hívéül vallotta magát s nem annyira az új szók, mint inkább az idegen szólásmódok mértéktelen átültetése ellen védelmezte az ősi nyelvet. Kívánta, hogy az újítók úgy bánjanak a nyelvvel, mint az oly kerttel szokás, a mely eddig a maga természetes állapotában volt, de most müvelés alá fogták. «A mi benne — írja — természet szerint jó, illő helyén is maradjon, a mi nem helyén áll, de egyébiránt jó, tétessen illőbb helyre; a mi