Két emberöltő [antikvár]

Az ember, bizonyos kort elérvén, nemigen ír már önéletrajzot. Az iskoláit kijárta, állást sem akar változtatni, hiszen régen megbékélt a világ legkegyetlenebb főnökével: önmagával. Csaknem negyven esztendeje, hogy magam is egyedül e zord főnök keze alatt dolgozom, és régen beletörődtem, hogy hajlíthatatlan szigorral hajtja be rajtam az évi teljesítményt. És mert munkahelyem állandó - ugyanannál az íróasztalnál ülök öt évtizede - s előléptetésem is egyre késik, nagyon régen nem volt szükségem életem folyásának ilyen számbavételére. (Hiszen egy mérnök például gyakornokként kezdi, aztán mérnök lesz, főmérnök, s végül műszaki, majd vezérigazgató; egy orvos segédorvosként indul, alorvosként folytatja, míg orvos, majd főorvos lesz, legvégül esetleg kórházigazgató...) Mi, írók, sokkal szürkébben élünk: írókként kezdjük, szerencsés esetben írókként élünk le negyven-ötven évet, s végül írókként halunk meg. Ki hallott már főíróról? Netán vezéríróról? Pedig valaha magam is szabályos életű emberként kezdtem az utam; tisztviselő voltam a székesfővárosi tanácsnál, aztán könyvtáros lettem, majd újságíró, könyvkiadói lektor, amíg végül az irodalom a teljes életemet követelte. És ha most, e kurta előszó kedvéért mégis számba veszem az utóbbi öt évtized alatt megírt műveimet, akarva-akaratlanul csak kialakul az életrajzom. Hiszen az életem alapjában azonos a munkámmal. Nem jártam Afrikában oroszlánra vadászni, nem üldögéltem Spanyolországban a bikaviadalok lelátóin - ültem otthon, és írtam, mert két emberöltő óta az a rögeszmém, hogy ez a dolgom a világon.