"Kik hallgatjátok szerteszórt dalokban..." [antikvár]

Előszó A monográfiákat (akárcsak a regényeket) megírja a szerző, a tanulmánykötetek (miként a novelláskönyvek) megíródnak, összeállnak szinte maguktól. Ezért különös öröm, amikor azt látja az ember, hogy különböző alkalmakból, különfajta témákról, különféle terjedelemben és más-más hangvétellel írott tanulmányai szinte önként kapcsolatba kerülnek, „párbeszédet kezdenek", összefűződnek egymással, még mielőtt ő maga tudatosan kötetbe gyűjtené-rendezné őket. Az itt olvasható tanulmányokat sem a puszta véletlen, hanem mélyebb szükségszerűség belső logikája „hozta össze", egyesítette közös könyvben. Legutóbbi italianisztikai tanulmánykötetem, „Az emberélet útjának felén". Italianisztika jelen időben, stílszerűen szólva, útján igyekeztem továbbhaladni, az alcímben is megjelölt problematikáját továbbgondolni, még határozottabban, következetesebben a középpontba állítva az (olasz) irodalmi hagyomány és a jelenkor kapcsolatát. Ez a viszony aligha személyes szeszélyből lett egyik irodalomtörténészi és -tanári alapproblémám: meggyőződésem, hogy manapság az európai nemzeteket és embereket az a reális és súlyos veszély fenyegeti, hogy elszakadnak kulturális hagyományaiktól, meghasonlanak a múlttal, s ezáltal elveszítik saját identitásukat. Az amerikai vagy amerikanizált tömegkultúra ma többeket meghatározóbban befolyásol, mint az európai-nemzeti nagy kultúr-örökség, amely a köztudatban mind távolibbnak, egyre hézagosabbnak, mindegyre töredezettebbnek tűnik. Erre is utalni kívántam könyvem címével: a „Kik hallgatjátok szerteszórt dalokban" Petrarca Daloskönyvének első verssora (Sárközi György fordításában). A modern (antikvitás utáni) európai líra alapművének költeményeit a „koszorús költő" (ál)szerénységből nevezte „elszórt verseknek", „szétszórt rímeknek" („rime sparse"), illetve „töredékeknek" („fragmenta"), ám e címválasztás, illetve e meghatározások ma