Kire merre tart? [antikvár]

Előszó „Nyájas szívü néző, / Képzeld" A fenti idézetben az Idő mint Kar szavai olvashatók a Téli rege negyedik felvonásának elejéről. Talán az lenne a legtalálóbb, ha kötetünk bevezetőjében mi is így szólítanánk meg az olvasót, játékba hozva a Shakespeare-drámák szöveggel és képpel, könyvvel és színpaddal, olvasással és látással kapcsolatos, mediális kérdéseit. Ha nem hagyatkozunk képzelőerőnkre, színházi és filmélményeinkre, a társadalmi látványosságok területén szerzett tapasztalatainkra, akkor olvasás közben nem fogjuk látni azt, ami a kora újkori szövegekben nemcsak olvasható, de játszható, vagy csak játszható és hallható, de nem olvasható, esetleg olvasható, de többféleképpen játszható. Mondhatnánk, hogy az Idő részben a szerző nevében szól, pontosabb azonban, ha úgy fogalmazunk: a játék nevében, a játék fenntartásáért hangzik el a mondat, illetve számos, ehhez hasonló mondat Shakespeare egyéb drámáiból, ahol a darab világának megteremtésére, a játék fenntartására kéri fel a nézőket egy-egy szereplő, például az V. Henrik Prológusa, vagy Puck a Szentivánéji álom epilógusában. Hasonló dolgot kér azonban az olvasótól a darabnak minden rendezése, adaptációja és értelmezője is, amikor a darab által létre- !.l.i, > hozott valóságot ilyennek vagy olyannak képzelteti el néző vagy olvasó közönségével jf| ( - szintén egyfajta játék kedvéért. / ! Ki merre tart Shakespeare műveinek reprezentációs logikáját, medialitását étin- [ í j , tő ilyesfajta kérdések megválaszolásában? Hamlettel folytatva, újabb eldönthetetlen- |j'' seggel válaszolhatunk jól látható kérdéseink természetére: „Valóban, látszanak, mert i i játszhatók" - mondja Hamlet. S valóban: nincs jelentés kontextus és közönség nélkül; j •, , ha nyájas szívű nézőkként játékba bocsátkozunk, mennyi mindenre találónak bizo- I nyul Hamlet mondata, amikor általában a kora újkori drámáról és annak társadalmi || J. környezetéről, vagy szűkebb értelemben Shakespeare darabjairól és az azokat befoga- i dó színházi terekről, közönségről, a különböző értelmezési hagyományokról gondolkodunk. Hamlet az egész tragédia gondolati szerkezetét irányító kettőségnek a tükrében, a valóság és a látszat egymásba játszó ellentétpárjával kapcsolatban szögezi le azt, hogy a színlelés által teremtett felszín különbözik a szemmel nem érzékelhető, belülről vezérlő szándéktól és tartalomtól. Számunkra azonban a mondat többféle értelmet ölthet magára, ha jelentéstartományát kitágítjuk - mert kitágítható, hiszen rögtön átjárást és áthallásokat teremt abban a diszkurzív és intertextuális térben, amely a drámán belül és a többi drámával kölcsönviszonyban, a közönség terében létezik. A kijelentés pozitív értelmet is nyerhet, így Hamlet szándékától elkanyarodva - és szemléltetve az önálló életre kelő és irányíthatatlan pályát bejáró kijelentések Shakespeare által oly gyakran feltárt természetét - arra utal, hogy csak az látható, ami játszható: a játék, a játékba emelés ruházza fel élettel, megtapasztalhatósággal és a láthatóvá válás lehetőségével a dolgokat. Játék nélkül a sötétségben, a láthatatlan tartományban időznek a dolgok, és amikor játékba hozzuk őket, mert eljátszhatok, vállaljuk a játék minden kockázatát, buktatóját, hibalehetőségét - de vállaljuk azt is, hogy a társadal-