Kiss József [antikvár]

Egy hatalmas testű, vidám kedvű litván kántor apró termetű unokájáról, magyar költőről szól ez a könyv. Az öreg valami asszonyos história miatt dalolta át magát a Kárpátokon. Zengő hangjára még a bölények is bebámultak a kocsma ablakán. Nótás kedvű, kóbor zsidó volt, a lányát valami kicsi termetű magyar fiához adta feleségül, az unokája magyar költő lett, az is sokat hányódott a szeretet és a gyűlölet dombjai, sőt hegy óriásai között. Lenézték és magasztalták, átkozták és imádták, de annyi bizonyos, hogy még a vadul rohanók is megálltak az ablaka alatt, amikor dalolt. A túlzó dicséretek és kicsinyes ócsárlások között, amelyek élő emberek hibái és élőkhöz szívesen kapcsolódnak, nehéz megmaradni az objektív megfigyelésnek biztos kis ösvényén. De most, hogy immár ő is csendes hant alatt nyugszik, meg kell nézni arculatát, mely az élettől mindig piros marad. Ez sem csekély dolog ám. Képet festesz róla, róla, kit tegnap még láttál, tegnapelőtt pedig megszorította kezedet. Néztél szemébe, látott téged. Teával kínált s megsimogatta kéziratodat. Irni róla? Meghalt? Ugyan, hát csak a Népszinház-utcában, a sörfőzők házában van élet? Nem, nem lehet az! Él az élet a síron tul is.