Kláris antológia '18 [antikvár]

ELŐSZÓ Amikor még előző év decemberében meghirdetjük következő évi antológiánkat, mindig felmerül az izgató kérdés: jelentkeznek-e és kik, ha igen, megfelelő tartalmú és színvonalú művekkel-e, és vajon minden jelentkezőtől tudunk-e fogadni, választani művet ? És a végül megnyugtató és egyben lelkesítő „Igeeen!" választ idén már huszonnegyedszer élhettük/élhetjük át. Pedig ez az év sem tartozott a nyugalmas évek sorába. Lassan akár hozzá is szokhatunk a klímaváltozás egyre erősödő hatásaihoz, embercsempészek és menekültek nem csituló problémáihoz, a sokszor durva és indulatos vitákhoz, olykor, mint idén is, hangos kampányhoz és választáshoz. És mi mégis irodalommal, művészetekkel foglalkozunk? Igen, így van. Ez azonban nem zárhatja ki ma sem a közélet, a többi ember iránti érdeklődést, sőt. Fölé lehet-e emelkedni a napi vitáknak? Szabad-e? Jó-e? Ez már más, nagyon fontos kérdés. Minden a mértéken (is) múlik. A meditáció fantasztikusan jótékony hatását csak addig hirdették szinte ész nélkül, amíg ki nem mutatták: aki túlzásba viszi, akaratlanul is elfordul az emberektől, a valóságtól. Társadalomban élünk, sok hatás ér minket - szeretjük-e ezt vagy sem, szintén fontos kérdés - de mi is hatunk másokra. Ha nem akarunk? - nos, akkor is. Irodalommal, verssel ?! Hiszen ma egyre inkább a trágárság, a lapos melodráma, a túlzások, az erőszak tör utat mások figyelméhez. A túl direkt hatásokat azonban nem szeretjük. Régebben az írók voltak egyben a pszichológusok is, életvezetési tanácsadók is regényeikben, olykor filozófusok; mára ezeket a szerepeket, feladatokat átvették a szaktudományok. A másokra gyakorolható hatást is komoly, mára klasszikusnak számító szakmunkák tárgyalják*, és a hitelesség iránt is egyre magasabbak az elvárásaink. Az „Igenis így történt!" érv önmagában ma sem (mindig) elég