Költészeti kis kalauz [antikvár]

Az emberek évezredek óta őrzik azt a szokásukat, hogy verseket találnak ki, hallgatnak és mondanak, írnak és olvasnak. Pedig érte már az emberiséget néhány megrendülés történelme során. Hatalmas kultúrák alakultak ki, birodalmakat söpört el a népvándorlás, természeti katasztrófák pusztítottak, népünk hazára lelt és letelepedett, föltalálták a könyvnyomtatást és a gőzgépet, fölfedezték Amerikát, megszűnt a rabszolgaság, kimutatták az anyag atomos szerkezetét, az ember a levegőbe, majd az űrbe emelkedett, rádió szól, filmet és televíziót nézünk És mégis: versek naponta születnek, s mindig akad jónéhány ember, aki elolvassa őket. De a legkülönösebb az, hogy a 2000 évvel ezelőtt született vers éppoly friss és érdekes lehet, mint amely tegnap került ki az írógépből. Hogyan van ez? Nem tudni egészen pontosan. Mert a vers egyszerre közlékeny és zárkózott. Mindenki számára elérhető, és némi ismerkedés után többnyire érthető. Olyan barát, aki ismeri és tisztázza legbensőbb gondolatainkat, érzéseinket. Sokszor jobban ismer bennünket, mint mi önmagunkat. De a saját titkait, keletkezésének, létezésének különösségeit eddig igazából még senkinek nem árulta el. Szabad-e azt hinnünk, hogy ha elolvassuk ezt a könyvet, föltárul a vers minden titka? Hogy ettől kezdve okát találjuk és adjuk majd minden hatásának, szépségének? Nem. Kísérleteink, amelyek során alkotóelemeire bontjuk, köznapi szavakra fordítjuk és magyarázgatjuk a vers szövegét, továbbra is csak szegényes eredménnyel járnak. Akkor hát miért próbálkozunk újra és újra? Azért, mert mi emberek nagyon is makacs lények vagyunk. Évmilliókra visszamenő történelmünk során nem a vers az első és az egyetlen talány, amelynek megfejtése eddig nem sikerült. De emberi kíváncsiságunk, nyugtalanságunk, tudásvágyunk ez esetben is arra késztet, hogy ne adjuk föl a játszmát.