Kortárs 1962. október [antikvár]

DARVAS JÓZSEFRÉSZEG ESÖ (9. folytatás) Valaki durván és részvétlenül meglökött, a fejetlen, vad tolongásban. Nem akarattal; észre se vette. S ez talán még rosszabb volt. Majdnem elestem; de most senki nem fogta meg a karomat. Ntem Jancsi-Jeanette nem volt itt. Gyöngyösön van, még bizonyosan, és hizlalja a disznait. Tudod, itt a fizetés "Senki nincs itt " gondoltam vagy inkább csak regisztráltam magamban. (Talán furcsa, de itt, ezen az emberekkel örvénylő lépcsőn ötlött belém: gondolni és regisztrálni valamit, ez úgy látszik, mintha ugyanaz a folyamat lenne. Pedig nem igaz. A gondolat, még ha a legkétségbeesettebb vagy legcinikusabb tagadás mozdul is benne, valaminek a része, folytatása és folytatást követel. Életet! Cselekvést. A regisztrálás: a gondolat lávakövülete. A tehetetlenek, a gyávák cselekvése. Ha én ott, az utcán, nemcsak regisztrálom, hogy az a katona ? ! Ehh!)Senki nincs itt "Pedig sok ismerős arc villant elém.Ezt személyesen ismerem, sokszor hallottam beszélni is, gyűlésieken, aktívákon. Szerettem hallgatni. Mindig nagyon szenvedélyesen és meggyőző-dötten beszélt. Csak az idegesített, hogy beszéd közben, egy-egy hangsúlyosabb mondatnál, mindig rántott egyet a vállán, mintha egy lecsúszó, nehéz zsákot segített volna följebb. Most mit mondana, ha megkérdezném? S most is rándítja a váUán? Jó lennie tudni, hogy mit rejt a szája köré gyűrődött, keserű ránc? Ami olyan, mintha tektonikus erők gyűrték volna az arcára Ez meg az egyik miniszter (vagy csak volt? most naponként változik a kormány ), az egyik filmem bemutatója után, a szokásos kis fogadáson, nagyon melegen gratulált és megható részletességgel vallatott: hogyan is készül egy film?" Ez meg szintén valami fejes. Ha találkoztunk, mindig megkérdezte az volt az első kérdése , hogy mi van a feleségemmel, hogy vannak a gyerekek? Sose tudtam neki megmondani. Mire válaszolhattam volna, már mástól kérdezte ugyanezt. Most, végre, talán mégmondhatnám r^eki de most meg mit mondjak? " Ez itt "Elfáradt a szemem. Az agyam méginkább.Ennyi mindenkit ismerek?! Mégse lenne igaz, hogy senki nincs itt?!"Senki nem szólt hozzám. Nem ütődtem meg rajta. Nem is bántott. Arra gondoltam: alighanem ők is éppen úgy vesznek számba engem, mint én őket. Ahogyan a gyerekek egymást, a kiszámolós játéknál. Endel divol dávoldai csikolda " A szöveg, ami megképlik bennem róluk, a lényeget tekintve valójában éppen így nem jelent semmit s éppen így véletlen, hogy kine mi esik Tizenegy vagy majdnem tizenkét évvel ezelőtt, a Tisza Kálmán téren, a lépcsőházi örvénylésten. kevesebb volt az ismerős arc. (Azok közül is sok, jaj!, hová tűnt?!) S még kevesebb konkrétumot" tudtam róluk. Mégis szóltunk egymáshoz.Egyedül kellett föl vánszorognom a lépcsőn. Azt éreztem: olyan súljd cipelek, mint a víz alól felbukkanó búvár. Géza Fodor Feriékkel együtt már eltűnt a le-föl sodródó emberek áradatában. Örültem is, hogy már nem látom.A lépcső szélére húzódva araszoltam fölfelé.Valami furcsát, szokatlant észlelt a lábam? a tekintetem? 1437