Kortárs 1964. augusztus [antikvár]

GALAMBOS LAJOS Teljes búcsú (IL RÉSZ) J kaszárnyát mindjárt Aiisztria bekebelezése után, ezerkilencszázhar-mincnyolcban építették a németek. Hat épület állott egymás mellett, a hetedik, ahol valamikor a parancsnokság székelt, kissé távolabb helyezkedett el. A laktanyát magas drótkerítés vette körül. Az épületek egyemeletesek voltak, tömzsik és lehangolóan nehezek. A súlyos betontömegek mintha a levegőt is ki akarták volna innen szorítani. Minden emeleten két szá-za-dkörlet volt. A szobákat úgy méretezték, hogy egy-egy század pontosan elférjen bennük. A szobákat középen oszlopsor választotta ketté. A boltívek mélyen lenyúltak s bár az épületeket normális ablakokkal látták el, úgy tűnt, a szobálcat szüntelen homály borítjia. A két hatalmas teremhez minden körletben l>etonimosdók tartoztak, két-két sor vályú, amelybe karmokként ereszkedtek a vízvezetékcsövek csapjai. A mosdókból nyíltak a vécék. Más helyiségre a katonának abban az időben nem volt szüksége. Most a fegyver- és ruharaktárakat is ágyakkal tömték meg, hogy a disszidenseket elhelyezhessék. A szerencsésebb családok megkapták a volt szolgálatvezetői vagy századparancsnoki irodát. A lágervezetők, a lágerélet messzi időbe nyúló szokása szerint, megtalálták azokat az apróbb helyiségeket, ahová a szeretőiket bedughatták. A szeretők száma, bár a táborban akadt éppen elegendő intézkedő, elenyészően kevés volt a tömeghez képest. Steymek ebben a kaszárnyájában négyezer ember zsúfolódott össze. A disszidálás megindulása óta tizenötezer magyar fordult meg az épületekben. A betonívekre az ügyeskedők felírták a nevüket. A turisták is bevésik a nevüket a pisai torony, a gdanski templomtorony, a konstantinápolyi Tekfu-szeráj vagy az athéni Propüleák falába. De ebben a kaszárnyában is találtak példát. A németek még a betonba öntötték, hogy halál a Schutzbundra és halál Schuschniggra. Az emigránsok nagy része nem tudta, mi volt az a Schutzbund és azt se, ki volt Schuschnigg. De megtalálták az orosz, francia és angol katonák feliratait és mindazokét, akik a huszadik század iszonyú népvándorlásaiban megfordultak itt. Hát most ők következtek. Nemzetközi megbízottak, osztrák megbízottak és ezerkilencszáznegyvenötös-negyvenhetes magyar emigránsok ügyeltek rájiik. Nyugat élelmet, pénzt, ruhaneműt küldött Ausztriába. A disszidálási folyamat elején úgy tűnt: Ausztria a magyar tragédián meggazdagszik. Aztán a népvándorlás fokozódott. Október végén még csak néhány tíz ember érkezett. November első napjaiban néhány száz. Később megindultak az ezrek, tízezrek, ötvenezrek. Voltak napok, amikor úgy tűnt, a magyarság meg sem állapodik már saját hazájában, elözönlik nyugatot, mint hajdan, Lehel idejében a portyázó törzsek. Az emberek, olykor a felelős hivatalnokok is megdöbbentek és félni kezdtek. Egyre jobban látszott, hogy Magyarország lázas fáj-dahnából nem sok hasznot lehet húzni, a fájdalom egyre nagyobb hullámokban csapott át a határon; Ausztria megérezte, hogy nem gazdagszik meg s megengedte a nagybetegségből lábbadozó ország képviselőinek is, hogy hivatalokat állítson fel s akiket haza tud vinni a disszidensek közül, azokat vigye haza. De erről a lehetőségről nyíltan minek beszéltek vokia? A propaganda igazságának látszatát és az elvek tisztaságának látszatát meg kellett menteni. A nyugat országai egyre kisebb embercsoportokat vettek át Ausztriától. Novemberben és decemberben még válogathattak az emigránsok. Nyitva állt előttük — 1179 —