Kortárs 1972. november [antikvár]

Illyésről Egy barátság kezdete E jegyzet megírására nyilván az ad jogot, hogy kerek ötven éve ismerem Illyést, ami annyit tesz, hogy ötven éve tisztelem és szeretem. Hosszú pályaszakasz két író életében - fél évszázad, elképzelni is nehéz, hát még megtenni! - s ha a végzett s elvégezhető munka szemszögéből vizsgáltatik, szinte azt mondhatni, hogy az írói csecsemőkortól az aggastyánkorig fut: mert itt áll ő ma már, begyűjtve, amit hetven év alatt lehetett s megérlelve hetven év ki nem hagyó éberségében: egy magas írói mű talapzatán. Amely még tovább fog emelkedni - szívből kívánom -, mert Illyés az a fajta művész, aki halála óráját is kézjegyével hitelesíti. Amikor egy félszázaddal ezelőtt először nyitott be hozzám párizsi szállodaszo-hámba, az ajtószárny lengése mintha magát az ifjúság édes madarát röpítette volna íróasztalom elé. Lényéből egy feketerigó telt éneke hallatszott. Magam is fiatal voltam, bár nyolc évvel idősebb a- húszévesnél, de még visszacsiripelhettem az íróasztal mögül. írói pályánkon is mindketten még sihederek voltunk, én ugyan néhány, a Nyugatban s a Mában megjelent gyönge verssel, novellával s egy kezdetleges, felfuvalkodott regénnyel terhelten, de lényegében alighanem készületlenebbül a sorsunk kiszabta munkára, mint az a még teljesen ismeretlen madár, mely a szobámba telepedett. Nyilván kéziratokat hozott a Nyugat és a Ma egy ,,munkatársának", nem emlékszem, de feltehető, mi másért keresett volna? Előlegezett rokonszenvből a párizsi emigrációban élő magyar iránt, vagy megsejtette volna, hogy a rossz látszat ellenére mégis csak író volnék? így, vagy úgy, ekkor - betoppanása percében -kezdődött iránta való hajlandóságom, mely elkísért e mai napig, amikor az egykori két ephebos helyén két kopasz úriemberféle, egy-egy karima lobogó, ősz hajjal a tarkója felett, néz farkasszemet egymásban az idővel, azaz a derekát fájlaló öregséggel, azon csodálkozva, hogy amannak hogy megvastagodott az orra, emennek hogy megfonnyadt a szeme, s hogy ötven év alatt nemhogy megunták volna mesterségüket, de egyre dühödtebben gyakorolják. Lehet, hogy ötven év alatt, magam sem tudva róla, vagy magam előtt is rejtegetve, a barátság örvén vagy épp annak ösztönzésére titkos versenyfutásban voltam azzal, akiről már a start pillanatában látszott, hogy csak utánfutója lehetek. Hogy hol - rövid időre - egymás mellett ügetve, de többnyire messzire leszakadva róla, őt igyekeztem nem ugyan elhagyni, de beérni céltudatos, egyenletes vágtáiban, melyek soha egy verejtékcsöppet sem szorítottak ki a halántékára. Épp az kötött hozzá, ami elválaszthatott volna: fölénye. Konok vagyok, vereségeimmel is szeretem ünnepelni magamat. S ha tudtam, ha nem, ezekre mindvégig bő alkalom nyílt e fél évszázad, alatt. Visszapillantva a pályára, egyetlen győzelemről számolhatok be: hogy ma Öcsémnek szólíthatom. 1683