Kortárs 2003. augusztus [antikvár]

Ágh István szerelmes földrajz 1 !' í 1 Dűlővilág Ösztönös kíváncsiság hajt megint az otthoni kert alá. Valami elévült kényszer játszik veled, hogy újraéld, ami már nem tiéd, hogy betöltsd emlékeiddel, ami idegen lenne múltad nélkül. Előtted egybeszántott földek, ahogy a Szentkúti-dűlő szélén megállsz, elgondolkodsz a többiek nevén. Szemben az Irtás, a Páskom kietlen homokgödrei ásítanak a Vörösdombból. A Temető-dűlőt kőrisfák takarják, s csak őseid a megmondhatói, merre a Horgas-, a Gólya-, a Túrás-, a Cserker-, a Kertattya-dülő. Ott fekvő földjeik már az utódoké sem. Ahol apád birtoka volt, az elszántott mezsgyék, fölszámolt ösvények és utak nyomán hatalmas, egynemű tábla. Közöd a telekkönyv számaihoz lehet, emberek nélkül. Míg örökkévaló kékségben áll a Hegy, néha ködbe húzódik, most épp feléd úszik a tiszta időben. Előbb a nyárost idézed vissza. Egyidős lenne a hátad mögötti házzal, ha nem vágattátok volna ki. Közbül a szántó, évente másféle növényzet parcelláira bontva: kukorica-, lucerna-, gabona-, kender, répa- és krumpliföld az öles árokig. Képzelj csak el egy kukoricarendet, ahogy végighajolgatsz a sápadt, erőtlen sorban a buja, mérges vegetációig. Kapát ugrató sűrűn vágsz át, s megpihenteted szemedet a túlnani nyugodt zöldön. Itt voltál gyerek, azok között, akik verejtéküket egykedvűen hullatták a rögökre, törték, zúzták a hantot, talpuk a finom szemcsékbe merült. Minden mozdulatukkal megújították jogosultságukat, szinte bele is temetkeztek. Nemcsak a barázda aljáig ismerték tulajdonukat, annál is lejjebb a kútásással vagy a döngölt fal agyagának kubikolásával. Itt, a jobbfeleden ga-zosodó nagy horpadás hiánya kővé szikkadtan barnállott a házból. Mögötted sárga tömény rétegben mélyült a háborús óvóhely. Néhány lépésre előtted kezdődik a homok, ahogy a nagyra nőtt vadcseresznye még jó földre vallott, a három diófa pedig silányra pár méteren belül. Szédítő magasba másztál a kesernyés, apró gyümölcsökért, megtetézvén a csökött, keveset termő szomszédokat. Kapád az égevény után nemsokára talajvizet fakasztott. Ott húzódott az árok, partjáról emelkedett a nyáros égbe nyúló bozontja. Rücskös, tarajos törzsek, ezüstösszürke meredély. Zöld kupolák alatt érezhetted magad. Föl sose másztál, távol sarjadtak egymástól, s magasan kezdődtek az ágak. Legfelül vércsék laktak, onnan köröztek még magasabbra. Nem énekes madár, vérengző rikoltozás hallatszott az örökké rezgő levelek malomzúgásából. Az uralta a csöndet valami különös térben, ahol vörösesbarna virághernyókkal hajtott a tavasz, földi és égi hűvösség vált ki a nyárból, keserű méregszaga volt az avarnak. Túl az öles árkon kis legelő zöldült a nyárfák hosszán. Délen, minden árnyéktól messze, konyhakert tarkállott. Vastag tölgypallón jutottatok át. Följebb, az egykori híd helyén kerék vágta átjáró. Szeretted azt a hascsiklandozó zuhanást, fölívelést, körülvisszhangzott a ló teli torokból szakadt biztatása, csattogássá erősödött a deszkazörgés, omlássá a paci horkanása, ahogy a mélyből a fogat a túlpartra esett, s megnyugodott a biztonságos síkon. Itt tanultad szeretni a magányt. Kora tavasszal a teremtés tanújának képzelted magad, csodálkozhattál a vadvíz cikázó csöpp lényein, ha a szelíd tarajos gőte mászkált arcod tükre alatt.