Kortárs 2005. március [antikvár]

1 N. PÁL JÓZSEF „ itt adni kell egy életet ahhoz, hogy az ember felmenjen a csillagokba" Széchy Tamásról, halála után Hargitay Andrásnak, köszönettel Minden idők legnagyobb úszóedzőjének emlékére összeütöttek egy műsort nagy hirtelen, azt nézem éppen. Zilált hajú, elhízott, mélyen a fotelbe süppedt, fáradtnak tetsző öregembert látok nagyrészt, akinek a szeme él csupán. Kimérten beszél, néha a messzibe réved, látni való, hogy túl van már mindenen, „ itt adni kell egy életet ahhoz, hogy az ember felmenjen a csillagokba", mondja végül, reklám jön mindjárt, de e mondat hosszan zeng bennem, s arra gondolok, ilyet mondani csak zseniknek és dilettánsoknak szabad ma már. Aztán visszavisszapörgetem a felvételt, s közben téblábolva meditálok. „Nagy szavakat", patetikus fordulatokat, tudálékos szakkifejezésekkel tűzdelt magabiztos gondolatokat hallok folyvást, bevallom, nem igazán tudom, hogy ez a minden gesztusával valamiféle „tömbszerűséget" sugalló férfi mikor tódít, s mikor mond igazat. Egy azonban bizonyos: „jelen van" minden pillanatban, személyisége „megérinti", szinte „megüli" az embert. Gyermekkori álmairól, vízióiról meg az edzői munkáról beszél, szellemi alkotást emleget, Dávid Ojsztrahot, Szvjatoszlav Richtert, később Michelangelót hozza szóba, mintha csupán véletlenül, példálózó odavetés-ként tenné, de semmi kétségem sem lehet: önmagát e világnagyságokkal egyazon szinten méri ő már régóta. Rátartiság ez vagy önteltség talán, fogalmazzon ki, ahogy akar, mondhatjuk azt is, hogy neki aztán van mire büszkének lennie, de jobb, ha észreveszünk valamit: a mondatok hajlásában mindig ott van egy csipetnyi keserűség, sőt a torka is el-elszorul néha. Akkor például, amikor a tizenhárom éves Hargitay András - s egyben saját - első nemzetközi győzelmére s az akkor fölcsendülő magyar Himnuszra emlékezik. Milyen ember volt Széchy Tamás? Pályáját végigkövethettem, sokat olvastam, hallottam róla, de sohasem találkoztunk, nem is bánom talán. Imádták és gyűlölték, istenítették és ócsárolták, ahogy a rendkívüli tehetségeket általában szokás. „Nehéz ember" lehetett, kellemetlen, aki sokakat megbántott, mások meg sorsuk szerencséjének tudják, hogy a közelében éltek, s egy levegőt szívhattak vele. hitet, erőt adott [ ) bennünk él tovább" - mondta a koporsójánál Hargitay András, az első sikeres tanítvány, akinek élete ezt a páratlan életművet - az 1969-ben aratott ifjúsági EB-győzelmekkel meg a búcsúbeszéddel - keretbe foglalta szinte. Hallgatom a többi klasszist: a csökönyös Verrasztót, a kenyérre ken-hetően jó ember Szabó Dzsót, az egyszerre titokzatos és hihetetlenül érzékeny Rózsát, a mosolygós, de némileg lezsernek tetsző Czene Attilát - a köszönet s a hála szaván szólnak, s az együtt töltött idő ember- és jellemformáló erejére is utalnak szinte valamennyien. Wladár Sándor az egyetlen - ő (is) a még élő, de I : , I ' !