Kortárs 2009. március [antikvár]

Árkossy István - Bágyoni Szabó István Világ árnya, világ fénye Beszélgetőkönyv „Ha nem jártad be ezerszer is gyermekkor-utcáid, ki se merészkedj a világ országútjaira " (Tamási Áron) 7. (Bágyíoni) [ ] Családunkban hol Édes, hol Éde volt Anyánk - született Jenei Eszter - kényeztető neve. Úgy hét-nyolc éves lehettem, amikor egyszer csak, már-már önmagától, felpördült a nyelvem, és a pincegádor körüli kis virágoskertünket ÉDEnkertnek neveztem el. Könnyel telt meg Édesanyám estiviola-kék szeme (Apánk mindig Esti fiamként szólongatta), s karolt is át, mintha ez lett volna egyetlen lehetősége, hogy szóra, szavaink kisugárzásaira dobbanó testem melegségét érzékelhesse. Édesanyák kertje - Édenkert! Hogy e „kisugárzás" visszacsengett valahonnan, mondjuk Bogáthy Fazekas Miklós, az egykor Tordán szolgáló papköltő valamelyik zsoltárából, esetíeg a másik lelkész, az Aranyos-vidéket járó Balázs Ferenc valamelyik imájából vagy a méhészkedő Lőrinczi tiszteletes igehirdetéséből? Lehet, de ez már nem fontos. A fontos az, hogy a kimondott szó megteremtette a maga udvarát És mindez, még ha magának az Úristennek a sugallata vok is, akkor is egy gyermek szájából való volt - emelte égre a tekintetét a mindenhez értő Körösi Pali bácsi, mihelyt tudomására jutott a szavakkal való játszadozásom, akárha érezte volna: eldőlt a betűk sorsát egyengető égiek előtti „egyetemi felvételim". Bottyán Tami bácsi vélekedése szerint is vizsgáztatás volt ez Isten küszöbe előtt, annak „szakszerű" ellenőrzése, hogy - kedvenc szavajárása szerint - „ki fia-borjának" mekkorát pörög a nyelve, miként bucskázik át az akadályokon Világos - mint a vakablak! És ahol két ilyen istenadta szomszéd ennyire komoly végkövetkeztetésre jut, ott ugyebár nem lehet apelláta. Arról, hogy még cingár, vékonyka, kicsike ez a „hetedik kölyök", hogy akár kedvenc csikója is eltaposhatja: arról nem üzentek a csillagok, így hát a sors íJt-jaiban jártas „bölcs öregek" sem kommentálhatták. Édesanyánk felém fordított figyelme ettől a pillanattól érezhetóljbé vált. Lett is ennek aztán néhány kézzelfogható „hozadéka", mert, bizony, „utolsó vakarcsként" a már leánykák után kasmatoló testvérbátyáim nem nagyon méltányolták az én szójátékaimmal kivívott „szellemi fölényemet". („Egyiknek kártyája van, azzal játszik, a másiknak tehetőssége a nyelv szépségeire való odafigyelésre" -zárta le a félreértéseket Lőrinczi tiszteletes úr.) A nagyobbak, erősebbek, ugye, kaszáltak, szénát hordtak, arattak, szérűre jártak, énnekem más feladatok jutottak a családban, olyanok, amelyek - a Nagy Kercsedi utca esze járása szerint legalábbis - voltaképpen nem a mindennapi betevő falat előteremtéséhez kellettek.