Kortárs 2015. május [antikvár]

FERENCZES ISTVÁN Veszedelmekről álmodom IV-2. rész Cifmigiu Családunkban valahol lappang egy szép barna fénykép, amelyen apám látható a csíkdelnei Ferencz Imrével. A bukaresti Ci$migiu parknak talán a Magnólia Sétányán készülhetett. Nem beállított kép, mert bátran, optimistán lépnek ki, elegánsan, akár egy harmincas évekről szóló amerikai filmben a megvesztegethetetlen nyomozók vagy akár az olasz maffiózók. Sötét kalap, acélszürke kosztüm, fehér puplining, Gubán félcipő, pettyes nyakkendő, a zakó felső zsebében fehér diszzsebkendő. Erre mondta nagyapám, amikor először látogatott haza apám ilyen szerelésben, hogy „A súly enne meg, felvitte az isten a jódolgodat, a posztóharisnya s a zeke mán büdös lett neked. Pantallót húztál, s azt hiszed, hogy már úr vagy. Nem leszünk mi soha, s nem is akarunk urak lenni." Úr, nem úr, apámat ebben az időben a Prager cégnél már Mester úrnak szólították. De a Ci$migiu parkban készült fotográfia tanúsága szerint nem esett messze az alma a fájától, mert vasárnaponként nagy tömegekben itt gyülekeztek a székelyek. Találkahely volt ez, szerelmek szövődésének és olykor tragikus befejeztüknek a helyszíne. Itt számoltak be a munkahelyi sikerekről, kudarcokról, a cselédtartó urak s úrnők elragadó voltáról vagy gazemberségeikről. „Tikkasztó vasárnap délután gomolygó embertömeg hullámzik a Cismigiuban - írja Ignácz Rózsa. - Szép árnyas park. hűs tavacskákkal, szökőkutakkal a város közepén. Erdősűrű virágágyásaiban bódító fehér liliom illatozik. Az úri nép a tóparti kioszk asztalainál üldögél. Átizzadt, azsúros selyemingben a férfiak, muszlin fejkendősen a nők. Ülnek, verítékeznek, szalmaszálon szívják eltikkadt torkukba a jégbe hűtött borszéki borvizet, aminek egyébként románul »Borviz de Borsec« a neve. Mások Ditróból importált cukros mogyorót ropogtatnak, kászoni Salutarisszal keverik borukat egyesek. Erdélyi víz, erdélyi íz enyhíti mindenütt a fullasztó bukaresti nyarat. A park széles alléin vasárnap délutánok tarka népe kering. Mintha a kolozsvári Mátyás-szobor terének cselédkorzója költözött volna ide: hosszú sorban, összefogódzva székely leánykák sétálnak fel és alá. Nem lehetne felismerni őket, ha ruházatuk után indulna el az ember, hiszen szőttes rokolyát alig egy-egy visel. Városi műselyem, orr nélküli szandál, s csak az apró varkocsokba font fényes barna hajuk árulja el őket külsőleg. Sétálnak, karon-fogódzva négyen-öten, s az egész hét sérelmeit most beszélik meg a barátnék egymás között. - Azt sem tudom, hol alszom ma éjjel - panaszolja egy kis sánta, szürke ruhás -, az inzsinerné oda fogta a kondikucámat, s most se pénzem, se szervicsem - Száz lejt tartott vissza a nagysága három nyomorult pohárért - meséli egy karcsú, piros blúzos, tejfehér arcú -, pedig olyat, mint én, nem kap egyhamar. Takarítottam tizenkét szobát, havi nyolcszáz lejért, s szerváltam két tálcával az asztal körül Torlódó embercsoport szakítja el tőlem a piros blúzos cselédke társaságát. Román egyenruhás székely bakák társaságában agyonrúzsozott arcú, kacér dekoltázsú nő jön szemközt. Hamisítatlan székely dialektusát modoros orrhang torzítja el. Összesurlódnak a szemközt jövőkkel, s a városivá pingált székely szobalány méltatlankodó affektálással felkiált: