Koszorúk [antikvár]

Amikor Zalabai Zsigmond a hetvenes évek derekán az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként, elindította a lap tájszámait, már sejteni lehetett - sőt korábbi jelekből is, hajnali órába érő magánbeszélgetéseink során meg igazán - hogy barátom, barátunk nem az a fajta ember, aki kritikusi tehetségével, széleskörű világirodalmi tájékozottságával és felkészültségével elefántcsonttoronyba vonul, hogy ott nyugalmas és steril laboratóriumi körülmények között költői képekkel, trópusokkal, szemiotikai és szemantikai kérdésekkel foglalkozzon csak, hanem, közéleti érdeklődéstől is hajtva, marad a valóságban, a „felnevelő anyai táj" közelében, ahol közvetlen kapcsolatban élhet az irodalom eszközével, ihlető forrásával, a nyelvvel, édesanyanyelvünkkel és mindazzal, amiből az egyetemes magyar irodalom szlovákiai ága táplálkozik. A nagy magyar íróelődök nyomdokain haladva a nehezebb utat választotta ezzel, egyszerre szolgálva a (cseh)szlovákiai magyar irodalom fejlődésének, valamint nemzeti kisebbségünk „önösszeszedésének", megmaradásának és szellemi épülésének ügyét, mégpedig esztétikai és morális engedmények nélkül, cenzúra ide, autokratikus pártállami irányítás oda. Csata volt ez a javából, naponta vívott harc. A minőségért, és külön az anyanyelvért, tudván, hogy nemzeti kisebbség vonatkozásában kétszeresen igaz: a dilettantizmus, valamint az egy nyelvet beszélők kommunikáció-képtelenségéhez vezető nyelvromlás, az érzésvilágot is jelentő anyanyelv háttérbe szorítása egyenlő a halállal.