Közelebb Baróti Szabó Dávidhoz [antikvár]

Arra a természetes kérdésre, hogy kikhez szól, mi indokolja ezt a válogatást, féligazság volna azt mondanom, hogy ünnepi ajándék a költő születésének 255, halálának 175 éves fordulóján. Elegendő volna talán ez is, hisz Baróti Szabó Dávid egyetlen könyvét tudnánk ma fellapozni; Emlékszobánkban, a Szabó család tulajdonaként kiállított Vers-Koszorú-t. Ha azt is nem üvegszekrényben „őrizné" a kegyelet. Kincstári értékké, hozzáférhetetlen könyvtár-állománnyá (!) vált tehát Baróti Szabó Dávid. De ez a távolság fizikai természetű, és ezért könnyebben legyőzhető. - Ez volt az egyik késztetés. A mi nemzedékünket Baróti Szabó Dávidtól elválasztó távolságnak szellemi kiterjedése is van, és ez irodalomtörténet-gyökerű. A „nagy müvekre" összpontosító irodalomszemlélet látómezejébe alig hogy befért Baróti Szabó Dávid. Szükséges ezen a helyen XX. századi irodalomtudósokat megidéznem - az irodalmat a „nagy művekre szűkítő" látásmód fölötti kritikáért: „elhomályosítja az irodalmi hagyomány folytonosságát, a gyakran névtelen forrásokból eredő irodalmi műfajok fejlődését, s tulajdonképpen magának az irodalmi folyhatnak a természetét is." Valóban úgy tűnhet, hogy az irodalomtörténet véglegesen lezártnak tekinti a Baróti Szabó-kutatást. Másképp mivel volna magyarázható, hogy az 1929-ben kezdeményezett (Waldapfel - Zlinszky) vita, s éppen a költő legnépszerűbb, „legsikerültebbnek" tartott (Egy ledőlt diófához című) versével kapcsolatban elnémult. Az elégtétel jó félévszázadot váratott magára. Tőzsér Árpád, a jeles szlovákiai irodalomtörténész ötvenhárom év múlva "Járja körül" a „diófa környékét", s éppen arra a műfajtörténeti különösségre irányítja a figyelmet, amely Baróti Szabó Dávidnak más helyet jelöl ki a modem értelemben vett „irodalmi folyamatban". Hazai „per-újrafelvételről" nincs tudomásom. Csodálkozhatunk-e, ha Weöres Sándor, Baróti Szabó Dávid XX. századvégi újrafelfedezője is, „hajdani nyomtatványokban heverő", „lappangó, rejtett értékek" közé sorol (1977-ben!) Baróti Szabó-műveket is, amelyekről „le kell fújni a port"...! Íme, az irodalomtudomány újszerű kihívása.