Képek és vonulatok [antikvár]

Lapélei enyhén foltosak, a kiadói borító enyhén foltos, kopottas.
Megszoktuk, ​hogy a múlt, valamely pontjától kezdve, történelem, ránk maradt emlékekkel, művekkel, esetleg kövületekkel, és általában az a szokás, hogy valahol megvonjon az ember egy éles cenzúrát, s ott kezdődjék a mai nap, és végül megszokott dolog, hogy a történelem különböző ágainak művelői különböző történelmi korokkal foglalkozzanak a mai-nap-cenzúráig, a határpontig. Ezeket a tanulmányokat pedig olyan tudós írta, költészetünk és szépprózánk 1945-től napjainkig terjedő, változatos útjáról, aki elsősorban irodalomtörténész, és annak az eszközeivel közelíti meg tárgyát, ám tanulmányainak tárgya befejezetlen képek és véget nem ért vonulatok vizsgálata. Bata Imre könyvében „elnémult elbeszélőkről” van szó – Kodolányi Jánosról, Szabó Pálról, Veres Péterről –, akik korántsem némultak el mint irodalomformálók; tanulmányainak főhősei – Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Nagy László, Németh László, Pilinszky János, Weöres Sándor – nem befejezett, végleges, merev figurák, és ebben a mozgó és mozgalmas irodalomtörténetben időben behatárolt és mégis behatárolatlan korban a legfiatalabbak – Ágh István, Tandori Dezső – se puszta időtlen ígéretek. Irodalmunk mélyebb megértéséhez segítik hozzá az olvasót Bata Imre kép-és-vonulat-gondolatmenetei, érzékeny, finom elemzései, és jelentős szolgálatot tesznek a holnap magyar irodalmának, amikor a mában az irodalom egységét kereső és meglelő indulattal vizsgálja a meglevő irányzatokat, az irányzatok közötti eltéréseket: elkülönítései, szétválasztásai egyesítik a jelent, összeterelés és homogenizálás szándéka nélkül.