Libben a hinta [antikvár]

GYURKOVICS TIBOR HEGEDŰ AZ OSZTÁLYBAN Visongva törtünk az osztályba. A szeptemberi nap ott úszott a levegőben arany rácsokat dobott a padokra. Olyan volt még az idő, mintha méz lebegte volna be. A nyár bennünk égett, a bőrünkön, az ereinkben futkározott. Mi is futkároztunk. — Az az én padom volt! — Oda én ülök! — Menj a másik oldalra! Rikoltoztunk, foglaltuk a helyünket, mintha életfontosságú lett volna, ki hova kerül. Lökdöstük egymást, volt, aki kardigánját dobta foglalónak a pad ülésére. Egy másik a tízórais táskáját röpítette. Röpködtek tárgyak, gyerekek. Zsóka magában állt. Kedves, széles arcán nem látszott tülekedés, a fal mellé húzódott. Kövér testén feszült a kék kardigán, dudorodtak a kis test darabjai, majd szétpattantak a gombok. Vastag-lábán magas szárú cipő, kezében tartotta a táskáját. Az utolsó helyért folyt a küzdelem. — Én nem ülök a Zsóka mellé! — Ülj te! Majd megeszi a tízóraidat! A lányok gonoszul kacagtak, hancúroztak; Zsóka arcán piros foltok jelentek meg, állt a fal mellett, kezében a táskájával. Bejött a tanítónő. Elcsöndesedtünk. Ragyogó arccal állt a katedrán; kezdődhet az új iskolaév. — Na, gyerekek, megvagytok! Hű, de megnőttetek! Mutassátok magatokat! Mindenki megtalálta a helyét? És te, Zsóka, hova ülsz? Zsóka lenézett a földre. — Még nem tudom. — Hova akarsz ülni, kislányom? — Nekem mindegy. — Keress magadnak egy helyet, és ülj le szépen. Zsóka csak állt. Tartotta kezében a táskáját. Meg a hegedűt. Hátul megszólalt egy hang: — Nem fér el egy padban. Aztán még valaki belekiabált a kezdődő nyüzsgésbe: — Üljön egyedül! — Van hátul hely, ott talán elfér. — Pókhasú! A tanítónő pisszegett. — Hordó!